erős felhőzet
A romániai sport halála
Négy évvel ezelőtt, a londoni olimpia után a játékokat értékelő jegyzetemben megjegyeztem, hogy Románia a tokiói 1964-es ötkarikás események óta nem szerepelt olyan rosszul, mint tette azt 2012-ben. Ezt a teljesítményt idén sikerült „felülmúlni”, és időben visszamenni egészen 1952-ig, a helsinki olimpiáig. A 64 évvel ezelőtti játékokat sikerült szinte pontosan lemásolni idén a román delegációnak: egy arany-, egy ezüst- és három bronzéremmel zárni.
De micsoda különbség van az 1952-es és az idei játékok között! Az újkori olimpiák történetében épp Helsinki volt az a helyszín, ahol a románok megszerezték első aranyérmüket az 1896 óta íródó nemzetközi eseménysorozatban, és attól kezdve folyamatos felemelkedés volt tapasztalható. Majd 2000-től fogva folyamatos hanyatlás következett be. Sydney-ben 26, Athénban 19, Pekingben 8, Londonban 9 és most öt érem került tarsolyba. A legszomorúbb, hogy ez nemcsak egy félresikerült olimpiai szereplés, hanem ez a valóság. Ezt mondta a papírforma is előzetesen, a meglepetésérmek ellenére.
Az okok, amelyek idevezettek ugyancsak sokrétűek, a hazai sportélet ingoványában gyökereznek. Az olimpikonok közül az idén felbukkant, csillagnak kikiáltott 19 esztendős Robert Glință úszó – aki 100 méter háton bejutott a döntőbe – fogalmazta meg, hogy csak ámul és bámul az amerikaiakon, hogy milyen háttérrel dolgoznak. Ámulhat is, hiszen ő 1500 lejt kapott havonta felkészülés gyanánt Rióra, az elmúlt másfél évben. Vicc az 1500 lej és a másfél év is, hiszen a felkészülést olimpiai ciklusokba szokták mérni, legalábbis jobb helyeken. Emlékszünk még Hosszú Katinkára, aki tavaly hatalmas csinnadrattát csapott a Magyar Úszószövetséggel szemben, és többek között a modern technológiák használatát és a hátteret kérte? Igen, Katinka pontosan tudta és tudja, hogy a modern technológia mennyit segít. Egy-egy olimpiai éremről sok esetben nüánszok döntenek, mint ahogy döntött az ő esetében a női 200 m hát fináléjában: egy benyúlás miatt nem lett négyszeres olimpiai bajnok Rióban.
A hazai sport a modern technológiától viszont messze áll. Sajnos azt látni nap mint nap, hogy szakképzetlen vagy épp a képzésben megrekedt edzők készítik fel a sportolókat. S teszik mindezt óriási hanyagsággal. Nem tudják kiemelni és felkarolni a tehetségeket, mert egyéni ambíciójuk, pénzéhségük vagy épp korrumpálhatóságuk előrébb való, mint a gyermekek. És ezek a fiatalok tüskét kapnak és eltávolodnak a sporttól, majd felnőttkorukban utálattal tekintenek mindenre. A fiatalok felnőve már nem fognak a sport mellett állni, és a sportolók köre hovatovább szűkül. Ugyanakkor ezek a gyerekek nap mint nap azt látják, hogy a klub vagy egyesület, amelyben elkezdtek sportolni, egy szennyfészek: gyakran törvénytelenül léteznek, közpénzügyi szabálysértések sokasága árnyékolja be – Székelyföld sem kivétel – működésüket, míg ők vagy szüleik kemény pénzeket fizetnek be tagsági díjként vagy más címszó alatt.
Cserébe pedig mit kap? Semmit. Jutalomként egy-egy versenyen való részvételt – ha az edző nem az újgazdag szülő tehetségtelen gyerekét játszatja – egy minősíthetetlen rossz helyszínen, ahol a minimális feltételeket sem tudják biztosítani a versenyzéshez. Hát persze, mert nem adottak az infrastrukturális feltételek. Nincsenek sportbázisok, vagy ami van, azt még a régi rendszer építette. Ha pedig valami oknál fogva van komoly sportbázis a városában, oda a lábát nem teheti be, mert a működtetők óriási pénzt kérnek, amelyet nem lehet felérni egy minimálbérből élő családnak.
És az állam mivel járul hozzá a sport fejlesztéséhez? Az érdektelenségen túl ködös jogszabályzásokkal, amellyel mindent és mindenkit igyekeznek ellehetetleníteni. Államilag irányított korrupció van, ahol olyan „szakembereket” ültetnek a szakszövetségek bársonyszékeibe, raknak meghatározó pozíciókba, akiknek csak egy céljuk van: a pénzszerzés.
Sokan mondják, mit fáj nekem ez, hiszen úgyis a magyaroknak drukkolunk. Hát persze, de mi itt élünk, és mi is ennek a beteg rendszernek a „haszonélvezői” vagyunk. A mi gyerekeink is ezt kapják, ebben nőnek fel. A mi gyerekünkből így soha nem lesz egy második Hosszú Katinka.
Élő példa Csíkszereda. Míg gyermekkorunkban számtalan helyre mehettünk ingyen és bérmentve pingpongozni, focizni, lábteniszezni, kosarazni vagy épp korcsolyázni, ezt ma már nem lehet megtenni. Eltűntek a tömbházak mögötti pingpongasztalok, nincs salakpálya, nincs a MÁG-nál kosárpálya stb. Ha akarsz sportolni, fizetsz, és ha nem, akkor a gyerek marad otthon, ahol eljátszadozik a legújabb számítógépes EA Sports játékokon. Ez lett 2016-ra a sportos országimázs.
Darvas Attila
