Csak nagyon kevés, de annál lényegesebb információval szolgál a szemlélőnek a Cuzcóban látott inka Naptemplom maradványa, eredeti nevén Qorikancha (vagy korikancha), ami arany kerítést jelent. Amelyekre érdemes odafigyelni, mert ma az inkák titokzatos világából csak ezek a megtapasztalhatók. Kőből épített templomaik és városaik, egy kivételével, alig-alig beazonosítható romjai regélnek az egykori dicsőségről. Életük, szellemiségük milyenségét inkább csak a kevés leírásból ismerjük – valamennyire. Persze megtörténhet, hogy kultúrájuk mindössze annyiból állt, amennyit nehézkesen dokumentálni tudunk, a többit pedig a képzelet aggatta rá. Hisz valójában egy egyszerű, bár igen jól működő társadalomról beszélünk, amelyet egyértelműen mai napig nem sikerült körülírni. Ma is két, egymásnak látszólag ellentmondó elmélet van róluk, amelyeket, ha megvizsgálunk, talán nem is zárják ki egymást: inkább valamiféle ötvözetük működhetett, illetve lehet, hogy csak értelmezés kérdése: minek nevezzük az illető állapotot. Az egyik inka szocializmusról, a másik kényszermunka-társadalomról beszél. [caption id="attachment_51992" align="aligncenter" width="4506"] Sacsayhuáman[/caption] Az előbbit E. Harry Gerol archeológus elképzelései alapján alakították ki, aki az Inkák tündöklése és bukása című művében egy ún. inka tízparancsolatot is felállított, melyet egészében közlök. Eszerint: 1. a munka feltétlen kötelesség; 2. senkinek sincs joga lustálkodásra; 3. mindenki mindenkiért dolgozik; 4. a szükséglet mérve szabja meg a juttatásokhoz való jogot; 5. az adózás legyen méltányos, de kötelező; 6. az államnak joga van követelni, parancsolni és ellenőrizni, de kötelessége teljesíteni [kötelességeit], adni és figyelembe venni [az emberek szükségleteit]; 7. a föld művelőjének nem tulajdona, hanem csak használja szükségleteinek biztosítására; 8. aki dolgozik, megilleti az élethez való jog; 9. mindenki köteles megtermelni saját és hozzátartozói szükségletét, azonkívül felesleget is a többiek javára; 10. a közös érdek megelőzi az egyén érdekét. [caption id="attachment_51993" align="aligncenter" width="4512"] Quipu a liami Antropológiai Múzeumban[/caption] Elképzelése szerint a közös érdekek erőteljesen érvényesültek, a társadalom valamennyi tagjáról gondoskodott, legyen szó akár a rossz termés vagy természeti katasztrófa következtében kialakult válságról, akár a társadalom egyes tagjainak sajátos helyzetéről (itt a fogyatékosokra, betegekre gondol). A másik, a kényszermunka-társadalom hirdetői szerint ugyanezek a jogok és kötelességek másként is értelmezhetők, azaz az inka társadalom tagjainak szinte egész életükben dolgozniuk kellett, hisz „aki dolgozik, azt megilleti az élethez való jog”, illetve „a munka feltétlen kötelesség”. Benedek István szerint – aki a maga polihisztorságában az indián kultúrák orvoslását tárgyalva az egész társadalomról is véleményt alkot – az inkák társadalma tulajdonképpen koncentrációs táborhoz hasonlít. Ezzel a társadalom tagjainak megmásíthatatlan munkakötelezettségére, illetve annak ellenőrzésére utal. Hisz a nép dolga volt a termelés, az építkezés és lényegében minden más munka. Magántulajdona senkinek sem volt. Az államot, amelynek lakosságát fénykorában 12 millióra becsülik, ayllunak nevezett, vérségi kapcsolatokon alapuló sejtek alkották, amikből maximális munkateljesítményt tudtak kipréselni. Bár az írást nem ismerték, érdekes csomózási rendszerük volt – a quipu – ahol a fonalak színe, hossza és a csomók száma fejezte ki a tartalmát, könyvelésként is használták, és futárok útján továbbították üzenetként. Ezzel képesek voltak pontosan rögzíteni bizonyos adatokat, mint az elvégzett munka, a beszolgáltatás mennyisége és hasonlók. Legnagyobb bűnnek a hazugság, a lopás és a lustálkodás (!) számított. Törvényeikben, különösen a büntetésekkel nem finomkodtak. Minden vétséget megtoroltak, rendszerint halálbüntetéssel. Nem ismerték a bebörtönzést és az egyéb enyhébb módszereket. Jellemzően radikálisan oldották meg a helyzeteket. Érdemes elgondolkozni ezen a magatartáson, az okán és persze a következményein is. Tény, hogy a szigorú korlátozások ellenére vagy épp azért, egy igen jól működő társadalomról beszélhetünk, amelyben a „levezető szelepet ” a gyakori ünnepek, a csak ekkor fogyasztható alkohol (chicha nevű kukoricából erjesztett sörféle ital), illetve a hatóságilag biztosított kábítószerek (kokalevelek, illetve a savas hatásukat közömbösítő kalcium-karbonát golyócskák) jelentették. [caption id="attachment_51994" align="aligncenter" width="1049"] Indiántánc[/caption] Abban azért mindkét elmélet megalkotói egyetértenek, hogy valójában két nagy társadalmi csoportot különböztethetünk meg: egyrészt volt az uralkodó és a körülötte lévők uralkodó osztálya, benne a munkafelügyelőkkel, futárokkal, helyi vezető családokkal és egyebekkel együtt, másrészt pedig a munkások sokkal nagyobb tömege, akiknek élete gyakorlatilag csak erről szólt. Megmaradt emlékeik jelzik, hogy hatalmas kőtömbökkel dolgoztak, amelyeket végtelen pontossággal csiszoltak simára és illesztettek össze. Kötőanyagot nem használtak. Rendkívül precíz munkájukat fémeszközök nélkül végezték. A kövek szállítása azért okoz mai napig fejtörést a tudósoknak – és nemcsak nekik –, mert az inkák ismerték ugyan a kereket, de különös módon azt csak a játékok készítésénél használták, a munkában nem. Nem voltak szekereik, mint ahogyan az ott élő állatokat sem fogták be igavonásra (annál inkább az embert, a szó minden értelmében!). A ló csak a spanyolokkal együtt jelent meg az Andokban. Az aranyat – az európaiaknak oly vonzó fémet – ismerték, és díszítésre használták: nem jelentett számukra kincset, azaz gazdagságot és nem volt fizető- vagy értékes csereeszköz. Csodálkoztak is a spanyol aranyimádaton és valószínűleg gyerekes népségnek tartották őket (lehet, hogy nem is alaptalanul) amikor látták, hogy követeléseiket ezzel a fémmel látszólag egyszerűen ki tudják elégíteni. A Qoricancha a leírások alapján a leggazdagabb inka templom volt. Falait aranylemezek borították, kertjében pedig állatok, fák és kukoricaszárak aranyszobrai állottak. Volt mit beolvasztaniuk a konkvisztádoroknak. Az egykori főváros megmaradt emlékei közül talán Sacsayhuamán a legimpozánsabb. A legenda szerint 20 000 ember vontatta oda a legnagyobb kőtömböt. Ez az erőd volt egy képzelt puma feje, a város maga az állat teste, Koricanhca pedig a farka. Hitük szerint ugyanis fővárosuk alaprajza egy puma körvonalait mintázta. Valószínűleg így is volt. Lehet ott sétálni, megpróbálni felfedezni valamit az egykori formájából, megvannak az adatok, hogy valószínűleg mi hány méter volt benne, és hol mit csináltak az ott élők. Én fontosabbnak tartom azt a semmivel össze nem hasonlítható hangulatot, amit ott is – mint szinte mindenhol Peruban – a természet, a romok és a való világ hármasának csodálatos harmóniája sugallt. Albert Ildikó