A rettegés ábécéje
Nap mint nap szóba kerül valamilyen formában a virtuális világ megannyi hátránya és káros volta főként a gyermekekre nézve, de ameddig nem történik semmi különös – azon túl, hogy a csemete a telefonján lóg –, valójában nem érezzük a dolog súlyát. Úgy vagyunk vele, hogy ez egy szükséges rossz, de ha már van, elviseljük, mert nagy a környezeti nyomás: ha minden osztálytársnak van, miért pont a mi gyerekünk maradna ki a sorból?
Pedig tudunk arról, hogy fiataloknak szóló vészjósló üzenetek terjednek közösségi oldalakon, telefonüzenetekben, videófelvételeken, mégis valamiért azt gondoljuk, hogy a saját családunkban ez nem történhet meg. Még akkor sem, ha saját kütyüje van a gyermeknek és ellenőrizetlenül lóg rajta, ki tudja, hány órát naponta. És amikor mégis megtörténik, nem értjük, nem tudjuk, hogyan kellene reagálni, sokszor még azt sem tudjuk megoldani, hogy kitöröljük egy adott csoportból a megrémült gyermeket. Aki természetesen már továbbküldte az üzenetet vagy videót, mert az áll benne, hogy ha nem teszi ezt, meghatározott időn belül meg fog halni – az üzenet kitalálói a hogyant is részletesen ismertetik.
Természetesen semmilyen receptem nincs a megoldásra, annak ellenére, hogy az én gyerekem is volt már áldozata egy fent említett, rettegést keltő üzenetnek. Talán csak annyit tehetünk szülőként, pedagógusként, hogy egyszerűen meghallgatjuk őket, beszélgetünk velük minél többet. Banálisan hangzik, de mégis igaz, hogy a jóízű és őszinte beszélgetések oldják a feszültséget, segítenek megfogalmazni a félelmeket felnőttnek és gyermeknek egyaránt.
És persze az sem árt, ha mi magunk is utánanézünk ezeknek a jelenségeknek, informálódunk róluk, mert amit ismerünk, az már elveszítheti félelmetes mivoltát. Ha el tudjuk hinni és hitetni, hogy a virtuális világ nem maga a valóság, mindannyian megkönnyebbülhetünk.
Boncina-Székely Szidónia