borús égbolt
A nyomor vámszedői
Korábban is voltak, vannak, s – ha élünk – máskor is lesznek olyan emberek, akik kihasználják a mások szükségét, ha olyan szorult helyzetben vannak. Most a fogyasztók iránti kereskedői rosszindulatról van szó. Természetes, hogy a profithoz ugyanúgy ragaszkodik a forgalmazó, mint eddig, és megjelennek egyik napról a másikra dupla áron bizonyos termékek. A primőr zöldségek, a liszt, a cukor, az olaj, a kukoricaliszt ára jelentősen felfutott. Mert így a beszállítók. Meg úgy.
Megszoktuk a rendszerváltást követő évtizedekben, hogy a pénzünkért bármit megvásárolhatunk. A szabadon taroló kereskedelemnek és a nyitott társadalmaknak köszönhetően ki is alakult a megfelelő üzleti környezet, amely szép lassan leszoktatta a nép nagy részét a termelésről. Még a kis konyhakertek is elveszítették sok helyen korábbi szerepüket. Az is jó, ha a szem gyönyörködtetésére virágokat ültettünk. Sokan, sok helyen lebetonozták a kiskerteket, vagy egyszerűen elkezdtek „gyepet termeszteni”, ami valamelyest esztétikusabb, de kevésbé praktikus. A hanyagabbja pedig nem is foglalkozik a háztájival, legfeljebb megkaszálja, és a füvet komposztálja. De minek? Kinek? Falvainkon jól látszik, hogy többnyire bérből és fizetésből, vagy pedig külföldön szerzett jövedelmekből kívánunk megélni ott is. Minden van a boltokban. Pontosabban volt ez idáig.
Egy harmincas évei végén járó hölgy ismerősöm kétségbeesetten panaszolja, hogy életében még sosem sütött kenyeret. Most kényszerűségből megtanulná, ha lenne oktatója, mert a szülei tömbházban éltek, s a nagymamája már rég nem él… Én magam meg úgy jártam, hogy felkerestem az egyik szupermarketet, ahol naponta megveszem a legszükségesebbeket. Kenyeret, zöldséget, felvágottat. Tegnap vásároltam egy kisüveg kékszeszt. Ha jól emlékszem, a múltkor 7,50 volt az ára, most meg 14. A megszokott félbarna kenyér sem volt a helyén, azt mondta az árufeltöltő, hogy kevesebb jutott abba a boltba. Aztán vettem egy mást. Sima fehéret. Még nem jutottam odáig, hogy rosszabb híján a jobbat vegyem, azaz kalácsra kelljen fanyalodnom. A biztosítékot egy import paprikaféleség verte ki, amelyből három-négy darabot szoktam lemérni magamnak. A kínálatban levő kicsit fonnyadt volt, látszott, hogy pár napja várja a vevőjét, de 29 lejért próbálták vesztegetni. Úgy emlékeztem, hogy feleforma volt legutóbb. Rá is kérdeztem. Jól láttam. Úgyhogy nem foglalkoztam ilyen luxusholmival.
Arról volt és van szó minden szinten, hogy az alapélelmiszerek, a mindennapi fogyasztási cikkek árát méltányos szinten igyekeznek tartani, és felügyelik a kereskedelmet. Úgy látszik, ez még nem történt meg. Sőt. Javában zajlik a zavarosban való halászás.
Tavasz van. Parlag van bőven. Tanuljuk csak ügyesen vissza azokat a praktikákat, amelyeket elődeink oly jól ismertek, s amelyeket magunk is gyakoroltunk. Ha visszaemlékszem a szűkös nyolcvanas évekre, most is látom a jól feltöltött pincénket, amelyben egy fél hadseregnek való pityóka volt, annyi gyümölcs, hogy megérte a következő szezont, pedig nem volt ott sem hűtés, sem légkondi. Zsákokban tároltuk a cukrot, s a szuszékok tele voltak gabonával. Ilyenkor már a pajtában visítoztak a „feláldozott” hízók helyébe vásárolt malacok. Tudtuk és gyakoroltuk a módját a túlélésnek. Velünk nem babrált ki Ceauşescu a fejadagokkal.
Úgyhogy szükségállapot ide, meg oda, sokkal jobban járunk, ha szétnézünk a kiskertekben. Lehet már vetni a kerti magokat. Lassan a palánták is kiültethetők, egy-két hét, ha neveljük őket, s dédelgetjük a konyha sarkában levő ládában. Nem érezzük eléggé, de a szükség valóban rávisz. Rávihetne. Ki is szállhatnánk a konzumidiotizmus ketrecéből. A dughagymát ki lehet helyezni. A fokhagymát úgyszintén. Mennyire dicsérik ezt a két növényt! A magukét meg hagyjuk a kínaiaknak, mert kóser most nekik is az övék. Jöhet a földbe sok egyéb. Retek. Saláta. Spenót. Paszuly. Borsó.
Az élelmiszereket szállító kamionok még jönnek-mennek Európában. A logisztika tehetetlensége viszi a rendszert és alakítja a szorzókat. Nem rémhírként írom, de ez a szegmens is meg fog bénulni. Annyit beszéltünk a sajátról, a bio- és ökotermékekről, hogy ideje szélesebb körben kipróbálnunk azt, amit korábban olyan jól tudtunk. A saját érdekünk. Használ majd. Időtöltésnek is kiváló, s nem hízik senki a nyomorúságon. Legfeljebb eljön majd kapálni a szabadságolt kereskedő is, ha jót s jól akar majd enni. Ha egyáltalán…
Simó Márton
_web.JPG)
