A nemzeti összetartozás jegyében kapcsolódtunk a Charta XXI megbékélési mozgalom kezdeményezéséhez: az „önismereti/önbecsülési vetélkedő” keretében bemutatunk egy vagy két Magyarország határain túli települést, továbbá fotót közlünk újabb és újabb településekről, arra biztatva olvasóinkat, hogy olvasmányaik vagy a világháló segítségével ismertessék röviden ezeket. A megszerzett tudás örömén túl a legjobb hozzászólókat a sorozat végén jutalmazzák: a verseny százezer forint összdíjazású lesz. Ez a Charta XXI alapötlete, ehhez a Hargita Népe külön könyvjutalmakkal járul hozzá. A versenybe bármikor be lehet kapcsolódni Facebook-tagoknak, csak vissza kell lapozni a hírfolyamban a https://www.facebook.com/ChartaXXI oldalon. (Simó Márton)

Berencs, Felvidék                                                                                                              Fotó: Wikipédia

Sepse, Horvátország                                                                                           Képeslap, 1900

Mai településismertetőnk BERENCS Község a mai Szlovákiában, szlovák neve Branč, a Nyitrai kerületben, a Nyitrai járásban fekszik, a Kis-Nyitra jobb partján. A trianoni békeszerződésig Nyitra vármegye Nyitrai járáshoz tartozott. 1938-ban az első bécsi döntést követően Magyarország ki akarta cserélni Csehszlovákiával, ám ez nem valósult meg. A vidék egyik legősibb települése, 1156-ban Brencu néven említik először. Neve az ótörök Birinc, vagy a Berény személynévből ered. A 12. században már királyi birtok volt. Várát 1241-ben említik először, amely a 15. századig állt. 1435-ben az esztergomi érsek Cétény és Kér birtokait Árkos, Berencs, Nagyberencs és Kisberencs felől meghatárolta. A község a 17–18. században indult gyors fejlődésnek, amikor kedvező fekvése miatt városi kiváltságokat is kapott. 1880-ban 589 lakosából 530 magyar, 34 szlovák, 6 német, 2 más anyanyelvű és 17 csecsemő; ebből 573 római katolikus, 1-1 pravoszláv és evangélikus, továbbá 14 zsidó vallású volt. 1910-ben a 910 lakosból 864 magyar, 45 szlovák és 1 német volt. 1921-ben Berencsnek 991 lakosa volt, ebből 1284 magyar és 317 csehszlovák (!) volt. 1970-ben 2369 lakosából 1406 szlovák és 954 magyar volt. 2011-ben 2174 lakosából 1622 szlovák, 447 magyar, 16 cigány, 10 cseh, 2-2 ukrán és német, 1 lengyel, valamint 74 ismeretlen nemzetiségű. Itt született 1841-ben Sullay István teológus. A nyitranagyfalui iskolában tanított Hevessy Sári (1897–1981) tanítónő, költő, szakíró. (Charta XXI/Simó Márton – Wikipédia, Magyar Katolikus Lexikon) SEPSE Település Horvátországban, horvát neve Kot­lina, Eszék-Baranya megyében. Közigazgatásilag Herceg­szöllőshöz tartozik. A Drávaszögben, a Báni-hegység délnyugati oldalán, a magyar határtól 10 km-re fekszik. A trianoni békeszerződésig Baranya vármegye Baranyavári járásához tartozott. 1941 és 1944 között újra magyar fennhatóság alatt volt, majd Jugoszláviához került. 1991 óta Horvátország része. A népmonda úgy tartja, hogy a falut azért hívták Sepsének, mert régen senki sem találta. Nevében kétszer is benne van a se szó. Valójában a Szepsa, Szepse személynévből keletkezett magyar névadással, amelynek tövében a „szép” melléknév rejtőzi. Lakossága leginkább mezőgazdasággal, szántóföldi növénytermesztéssel, szőlészettel és gyümölcstermeléssel foglalkozik. Különösen fehérborairól volt híres. A boron kívül cseresznyét és szilvát termeltek, amelyet leginkább Eszékre szállítottak, de sikerrel foglalkoztak kertészettel is. A borászat mára igen elenyésző mértékben van jelen. A faluban a Vörösmarty Mihály Általános Iskola kihelyezett tagozata működik magyar nyelven I–IV. osztályig. A településen élénk kulturális tevékenységet folytat a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, a helyi sportélet a Szőlőfürt Labdarúgó Egyesület keretében zajlik. A falu népessége 2001-re 334-re csökkent (88,32 százalék magyar). Ma 284-en lakják. (Charta XXI/Milorad Gavrilovic – Wikipédia, Kne­zevi-vinogradi.hr) Mai feladványunk

Szentleányvfalva, Erdély                                                                     Fotó: aradi hírekBellye, Horvátország                                                                                   Fotó: Dvorac Bilje