Most a nagyhéten húsvétvasárnapra, Urunk feltámadására készülve segíthet a ráhangolódásban, a szenvedéstörténet felidézésében, ha az itáliai reneszánsz és barokk művészet legkiválóbb mestereinek – Leonardónak és Caravaggiónak – egy-egy korszakalkotó művét bemutatjuk. Kovács Árpád művészettörténész írása. Caravaggio: Krisztus ostorozása Caravaggio: Sírbatétel Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora Krisztus keresztre feszítésének, sírba tételének és feltámadásának három napja az az időszak, amikor a megváltás legnagyobb titkait ünnepeljük. Ez az egész egyházi év tetőpontja. A húsvét előtti keresztúti ájtatosságon a keresztény hívek Krisztus szenvedésein és keresztre feszítésének eseményein elmélkednek, jelképesen végigjárva szenvedéseinek útját a pilátusi ítélettől a sírba tételig. Ez a szokás a kereszténység legkorábbi századaiból ismert, mivel az emberek többsége nem jutott el Jeruzsálembe, így az egyház megengedte, hogy a Via Crucist másutt is felidézhessék. A stációk száma sokáig változó volt, a 16. század végétől terjedt el és vált fokozatosan a leggyakoribbá a 14 stációs forma. Krisztus elfogatását és keresztre feszítését minden kor embere igyekezett átélni és kifejezni. A drámai események előtti estén került sor Jeruzsálemben az utolsó vacsorára, melyre a nagycsütörtöki úrvacsora-liturgia keretében emlékezünk. Ennek a biblikus eseménynek a legkorábbi ábrázolásai a kora bizánci művészetből ismertek, utána a gótikus szárnyas oltárok predelláinak is gyakori motívuma volt, mégis az itáliai quattrocentóban és cinquecentóban készült alkotások – különösen Leonardo da Vinci (1452–1519) utolérhetetlen remekműve – révén él emlékezetünkben. Leonardo az itáliai reneszánsz fénykorának egyik legmeghatározóbb művésze, fiatalkorában Verrocchio műhelyében dolgozott, az 1470-es évek végén, a 80-as évek elején költözött Milánóba. Fennmaradt egy levele, amelyben felajánlja szolgálatait Ludovico il Moro hercegnek, felsorolva képességeit a hangszerkészítéstől kezdve hadmérnöki tehetségén át a lovas szobrok és festmények készítéséig. 1498-ra készült el a milánói Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriuma számára az Utolsó vacsora: kiváló perspektivikus szerkezet, amely teljesen alá van rendelve a mondanivalónak, a mű témája az a mozzanat, amikor Krisztus kijelenti, hogy éjszaka valaki elárulja őt. Leonardo da Vinci falfestménye többszörös háromszög-kompozícióba rendezi a jelenetet, fontos hangsúlyt kölcsönözve az apostolok reakcióinak. Az apostolok és Krisztus között a kompozicionális kapcsolatot úgy oldja meg, hogy Krisztust egy egyenlő szárú háromszögben helyezi el. A középső világos nyílás az ő alakját emeli ki csak. Krisztus alakját azonban egy kicsit elmozdítja a középtengelyből, így nem lesz túl geometrikus a kompozíció. Hozzá csoportosítja hármanként az apostolokat, akiket testtartásuk, mozdulataik révén kapcsol össze. Egy kisebb szünet után jön a második csoport, a tiltakozó kezek gesztusaival. Leonardo egyéniségként és lélektanilag elemezve ábrázolta az apostolokat. Az árulót a gesztusok eszközeivel kirekesztették a közösségből, de ő mégis ellenpontja Jézus méltóságteljes alakjának. Az utolsó vacsora után nézzük a keresztút néhány állomásának további ábrázolásait. A II. állomás, amelyben Krisztus vállára veszi a keresztet számos művészt megihletett. A történet ismert: Pilátus a nép kedvére akart tenni, ezért szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta és átadta nekik, hogy keresztre feszítsék. Ha a fenti sorokban az itáliai reneszánsz virágkorának egyik gigászáról szóltunk, akkor fontos megemlíteni, hogy a 16. század végének, a 17. század elejének művészeti impulzusai főként Caravaggio és Annibale Carracci révén terjednek el Itáliából Európa többi részébe és határozzák meg a festészet fejlődését. A 17. században új művészeti stílus alakult ki, a barokk, amikor a katolikus egyház a tridenti zsinat nyomán harcba lépett a vallást reformáló törekvésekkel szemben. A korai barokk legjelentősebb művésze Michelangelo Merisi, vagyis Caravaggio (1571–1610) volt. Bátor realizmusával és a fény-árnyék drámai hatásával forradalmasította a festészetet. Pályájának kialakulásában fontos szerepe volt milánói tanulmányainak. De ebből az időből való festményeit nem ismerjük. 1592-ben Itália művészetének centrumába, Rómába költözik, pályájának derék része 1606-ig tart, amikor kénytelen Rómából elmenekülni és 1610-ig Nápolyban, Szicíliában tölti napjait. Római időszakában készíti ismert életképeit, kis méretű kompozícióit. 1600-ban készíti el a Szent Máté elhívatása című oltárképet. Ezután számos megbízást kapott vallási témákra és ő lett a leghatásosabb festő Rómában. Nápolyi tartózkodása idején oltárképekre kap megrendeléseket, ezek közül kiemelkedő jelentőségű a Krisztus ostorozása (Nápoly, San Domenico Maggiore-templom). A négyalakos, mozgalmas kompozíción Krisztus fejét féloldalra hajtva, kissé féloldalas kontraposzt tartásban ábrázolja. Krisztus testének legnagyobb részét megvilágítja Caravaggio, azonban a másik három szereplőnek, a lehajló rőzsegyűjtőnek, a Krisztus kezeit hátrakötő és a bal oldali álló, Krisztus hajába markoló, indulatos, gyűlölettől sugárzó arckifejezésű alaknak csak bizonyos testrészeit éri fény. A kompozíció színvilága a barna, szürke, sárga és a zöld szín összhatására épül. A képet szemlélve jól érzékelhető Caravaggio kiforrott stílusa, a figurák ritmikus térbeli elrendezése, a valósághű ábrázolás. Jól érzékelhető, hogy forradalmian bánt mind az előadásmóddal, mind a képi tartalmakkal. Profán mozzanatokat volt képes belevinni a biblikus jelenetek ábrázolásába, sok esetben durva realizmussal élt. Hősei nem idealizált alakok, hanem gyakran esetlenek. Festményein erős homály uralkodik, amiből éles fény emeli ki a tárgyakat és az alakokat. Krisztus szenvedéstörténetének utolsó állomása a Sír­batétel. A Biblia szövege nem szól részletesen az eseményről. János evangéliumában csak rövid utalást találunk arra, hogy Arimateai József Pilátus engedélyével levehette testét a keresztről. Nikodémus később jött, s hozta a mirhából és aloéból való kenetet. Krisztus testét az illatos szerekkel együtt leplekbe göngyölgették zsidó temetési szokás szerint, s a közeli sírba helyezték. Caravaggiótól a Sírbatételt Pietro Vittrici, a Chiesa Nuova-templom egyik alapítója, Néri Fülöp egyik közeli barátja rendeli meg a templom Capella della Pietája számára. A feljegyzések szerint 1602-ben kezd el dolgozni az alkotáson. A kortársak Caravaggiónak ezt a képét tekintették a legakadémikusabbnak, következésképpen ezt is becsülték a legtöbbre. A kompozíción Caravaggio valamennyi alakot a sír kőlapjára állít. A zárt, lefelé fokozatosan szélesedő kompozíció szürke, zöld, sárgás, piros színeiből élénken kiválik az idős nőként ábrázolt Mária kék köpenye. Krisztus testét részletező anatómiai pontossággal festi meg. A Krisztus testét tartó két figura valószínűleg János apostol és Nikodémus. Szűz Máriát – aki kezével olyan mozdulatot tesz, mintha meg akarná simogatni fiát – Magdolna támogatja, mögöttük pedig a talán kissé túl patetikus gesztussal ábrázolt Kleofás Mária látható.   Felhasznált irodalom: André, Chastel: A Caravaggio-probléma. In: Fabulák, formák, figurák. Válogatott tanulmányok. Ford. Görög Lívia. Budapest, 1984 Kelényi György: A barokk művészete. Budapest, 1985, Corvina Kiadó Rolf, Toman: Barokk stílus. Építészet. Szobrászat. Festészet. Budapest, 1999, Vince Kiadó