Telefonon egyeztetjük a beszélgetés témáját, időpontját. Azt mondja, megtisztelő számára, hogy első lehet a miniportré-sorozatomban. Ez cseng a fülemben, amikor leteszem a telefont. De később, az ebédhez főzött makaróni szűrése közben is ezen gondolkodom. Hogy vajon ez a szokatlan szerénység igazi? Vajon ezzel a csendes visszahúzódással lehet eredményes manapság valaki? Lehet sztár? Lehet összefüggésben ez a habitus és a Role feloszlása? Mert azt mondják, a mai világ az élelmeseké, a törtetőké, azoké, akik képesek bárkin és bármin átgázolni céljuk elérése érdekében... Nagy Tivadar 1962-ben született Csíksomlyón. Ele­mi és általános iskolai éveit művészeti osztályban töltötte, hege­dülni tanult Koppándi Jenő tanár úrtól. Bár – ahogy ma is látja – életét meghatározta a zene, mégsem tanulhatott művészeti középiskolában. Emiatt később egyetemre sem jelentkezett, így következett az akkoriban kötelező katonaság. Egy év kilenc hónapig volt baka, de állítja, Konstanca etnikai diverzitása, a török, tatár, román, bolgár, lipován társakkal töltött hónapok szükségesek és meghatározóak voltak számára. Ezt követték a kötöttárugyárban töltött évek és jó néhány más zenekari próbálkozás után a Role zenekar megszületése. Progresszív rockzenét játszottak, verseket zenésítettek meg, fesztiválokon léptek fel. A ’89-es változásokat követően folyamatosan cserélődtek a zenekar tagjai. Az erős, rockos hangzású Role kiegészült fuvolával és hegedűvel, mintegy jelezve az új irány, a világzenei vonal erősödését. Játszottak „kalákás” gyermekműsort kodályi elvek alapján összeállítva, felléptek motorostalálkozókon „cover” dalokkal (Janis Joplintól az Illésig), fesztiválokon saját dalokkal, koncerteztek megzenésített versekkel, rockoperákkal. Tivadar ekkor már főállásban zenélt, ahogy meséli, „a nap huszonnégy órájából tizennyolcat a zene foglalt le, a maradék pedig arra volt jó, hogy megálmodjam a másnapi – szintén a zenéhez kapcsolódó – teendőket”. 1996-ban új korszak kezdődött a Role és Tivadar életében. Profi zenekarként, a koncertmeghívások mellett rendszeres blues- és rockesteket tartottak a csíkszeredai Galbeck klubban, ami egyben azt is jelentette, hogy összeforrottabb, ugyanakkor saját, jellegzetes hangzással rendelkező csapattá váltak. Az évek során közel hetven zenész játszott a Role zenekarban, ahogy ők mondják „fél Európát benépesítették zenésszel”. A 2000-es években váltak egyre ismertebbé külföldön, számos koncertet tartottak Magyarországtól Svédországig számos európai városban. Erdély legjobb bulis zenekaraként emlegették, koncertjeik többnyire telt házzal zajlottak. A népzenei motívumokkal dúsított progresszív rockot játszó Role repertoárján számos megzenésített verssel és moldvai csángó népdallal „befutott” zenekarrá érett. Olyan helyeken léphettek fel többször is, mint a budapesti Papp László Sportaréna, a MÜPA (Művészetek Palotája), a Szent István-bazilika. Számos díjat tudhatnak magukénak, a ’93-as magyarországi tévés Ki Mit Tud vetélkedő második díjától a Magyar Televízió Örömzene vetélkedődének Nagydíjáig, a Pro Urbe díjtól a Transilvanian Music Awards 2013 „Az év élő koncertje” díjáig, számtalan hazai fesztivál különböző helyezéseiig, mégis az egyik legmegtisztelőbb felkérés az Illés zenekar alapítójának családja részéről jött, amikor ők voltak a zenekar az Illés Lajos emlékkoncerten a Budapesti Sportarénában, meg néhány további helyszínen, az olyan neves előadók mellett, mint Varga Miklós, Homonyik Sándor, Kalapács Józsi, a Bergendy fivérek, Janicsák Veca, Malek Andrea, Kocsis Tibi, a Bolyki Brothers, a Benkó Dixieland Band, Szakcsi Lakatos Béla, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, az A La Carte kórus, Tolcsvai Béla és mások. Nagy Tivadar mellett – aki gitáron, hegedűn játszott, énekelt, zenét írt és hangszerelt – az utolsó időszakban Balázs Zoltán, Bodor Emese, Nagy Edina, Nagy Ferenc, Salamon Orsolya és Sántha Zsuzsánna alkotta a zenekart. És elérkeztünk a mához. Pontosabban ez év januárjában a Pille című lemez bemutatóján bejelentették, hogy a zenekar feloszlik. Arra voltam kíváncsi, mit jelent Nagy Tivadar számára a Role zenekar feloszlása? A világ vége, vagy sokkal inkább egy új kezdet? – Ez is, az is. Mondhatni – hangzott a válasz, s nem maradt el az indoklás sem: – Mert a Role zenekar meghatározta az életemet, a nap nagy részében azzal foglalkoztam. Én voltam a zenekar hangszerelője, zeneszerzője, menedzsere. Egyfajta érési folyamat volt ez mindannyiunk számára. Kölcsönös, folyamatos csiszolódás volt, néha feszültségekkel teli, de egy kiteljesedési időszak. És minden bizonnyal új kezdet is. Ha minden jól megy, akkor remélem, sok munkámat be tudom fejezni. Hála Istennek, a múzsa nem hagyott el, van még dal bennem, nagyon sok mindenen dolgozom. Szeretném például végre befejezni a Dózsa György rockoperát, amit remélem be is tudunk majd egyszer mutatni. Igaz ugyan, hogy én írom, de úgy gondolom, ahogy egy gép a sok apró fogaskeréknek köszönhetően működik, ugyanúgy egy zenekart is a tagok közös munkája viszi előre. Ha visszatekintek a Role utolsó tizenegy néhány évére, akkor azt tudom mondani, hogy egy majdnem ideális állapot volt, mind ugyanazért dolgoztunk, együttműködtünk annak ellenére, hogy több generáció, többféle látásmód találkozott a csapaton belül. A kartográfustól a dizájnerig, a fuvolistától a villanyszerelőig, a mechanikustól a könyvelőig, biomérnökig sokfélék voltunk. Tivadar életének meghatározó tényezője volt a zenekar, derült ki az elhangzottakból. Ezért arra szerettem volna választ kapni, mi lett volna az, ami életben tudta volna tartani a Role-t? Az anyagiak, a jó menedzsment? – Az anyagiak nem olyan fontos szempont, mint azt sokan gondolják – hangzik az első hallásra érthetetlen válasz. – Hiszen végső soron évek hosszú során át álltuk a sarat. Sosem kaptunk állami fizetést, de ezt nem is vártuk el. Mint mondta, nem a menedzsment hiánya hozta a törést: – Az utóbbi két-három évben itthon sorozatos arculcsapások értek, miközben külföldön egyre nagyobb sikerünk volt. Nehéz volt feldolgozni e kettősséget. És mi itt akartunk élni, számunkra mindig az itthon volt a legfontosabb. A közönség mindig szeretett, és volt egy réteg, amelyiket nem érdekelte a csillogás-villogás, a show, fogékony volt a moldvai népzenére, a Kájoni-feldolgozásokra, vagy a megzenésített versekre. És bennünket sem érdekelt a showbiznisz. Igaz értékeket tolmácsoltunk értő, érteni vágyó közönségnek. Magyarországon kialakult egy olyan underground kör, benne lelkes szervezőkkel, akik profin meg tudtak szervezni egy koncertet, turnét, mert arra voltak kíváncsiak, hogy mit játszunk. Nem érdekelte őket a siker, fény, csillogás, és az sem, ami a kulisszák mögött történik. Emberközelséget, közvetlen élményeket és őszinteséget akartak – fejtette ki Nagy Tivadar. Az elhangzottak alapján megfogalmazódik a kérdés: a sikerhez ma arra van szükség, hogy csillogó-villogó műsor is kövesse a zenét? – Igen – adja meg az egyértelmű választ Tivadar. – Ez az általánosan, a könnyebben járható út. A másik út az, amit mi jártunk, de én nem sok hasonló zenekart láttam. A sikeresség érdekében legtöbben eladják a lelküket a pénznek, a showbiznisz ördögének, vagy épp a politikumnak. Nagyon-nagyon szerencsések voltunk, hogy velünk nem ez történt. Ez nekünk is köszönhető, de valahogy úgy hozta a sors is, hiszen senki nem tudta megvásárolni és ízlésére formálni a zenekart, már az elejétől és a végén már nem is akarták. Lássuk be, szinte mindenki kénytelen elszegődni, mi meg tudtuk a saját utunkat járni. Ez többé-kevésbé siker, és én úgy gondolom, nagyon könnyű helyzetben vagyok, mert még mindig azt csinálom, amit szeretek. És milyen jó is, hogy senki nem támogatta a zenekart az utóbbi években, nem jött egy mecénás sem. Gyakorlatilag pontosan azok az akadályok, amelyek a zenekar megszűnéséhez vezettek, a zenekar függetlenségét is biztosították. Végül a megszűnés körülményeit taglalja: – Ezek az ellenszelek, akadályok vezettek végül oda, hogy a zenekar feloszlott. Dózsa György halálának ötszázadik évfordulójára, 2014-ben készítettük el a Dózsa György rockoperát. Az előzetes egyeztetések ellenére végül nem hogy Sepsiszentgyörgyön nem mutatták be, de tavaly az itteni ígéretek sem valósultak meg, és végül más rockopera bemutatója lett az 500 éves Dózsa helyett. Annak ellenére, hogy úgy tűnt, minden sínen van. Amikor ilyen értékrendvesztések vannak, akkor az ember elgondolkozik, hogy van-e értelme a folytatásnak. Mi sosem az anyagiakért zenéltünk. Az itt élő embereknek akartunk adni valamit, értékeket, őszinteséget, igaz élményt. A fájdalmas döntés, a megélt kudarcok dacára a folytatásra is gondol Nagy Tivadar. Úgy érzi, még nincs az ötven százalékánál annak, amit le kell írjon, ki kell mondjon. A stúdió adott, a hangmérnök szintén, a dalok egy része kész van. – Még rengeteg költőnk van: a Molnár Vilmos-album nem jelent meg, az Ady-műsor második része is megjelenésre vár, készülnek az újabb világzenei dalocskák, a Dózsa rockopera… – sorolja a teendőit. – Folyamatosan dolgozom, a múzsának nem lehet ellenállni. Az inspiráció, az ihlet jön, azokat a dallamokat papírra kell tenni. Ezek után arra vagyok kíváncsi, hogyan dolgozik Nagy Tivadar, hogyan születnek meg a dalok? – Van, amikor az úton megyek épp, amikor egy dallam megszületik a fejemben. Azt rádúdolászom a telefonomra, később leírom. Van, hogy gyorsan leírom. Hagyományosan, papírra. A kottaíró program nem inspirál, amíg bekapcsolom a gépet, amíg elindul, addig elszáll az inspiráció. Sokkal hamarabb megy lefirkantani egy papírra – avat be az alkotás rejtelmeibe. Ezek után az elmúlt közel harminc év legkedvesebb dalairól faggatom, arról, hogy melyik a kedvence? – Nehéz ezt megmondani. Most, hogy ennyit dolgoztam a Pillével, azt érzem legközelebb magamhoz. Van kettő-három, amit talán a többinél is jobban szeretek. Ezeknek az a különlegessége, hogy moldvai csángó dalok, viszont csíki gyökerekkel rendelkeznek. Találtam Bartók-feljegyzéseket csíki dallamrészekről, és az egyikben találtunk utalást is Csíkra a szövegben. Ezek pusztinai és klézsei dalok, és nagyon közel állnak hozzám. Tehát dallamok, dalok vannak, s megvan úgyszintén a tapasztalat, tudás és… a hangstúdió. Ezek szerint bármikor folytatni lehetne a munkát. – Hogyan tovább? Ha jönne egy fiatal zenekar, felkérne, vállalnád az „atyáskodást”? – kérdezem. – Igen, persze. De volt is erre példa. Két együttes is volt a múltban, akik kértek, ugorjak be. Láttam rajtuk, hogy szeretnek zenélni és a zenére nem csak eszközként tekintenek, amivel anyagi vagy más jellegű sikereket arathatnak. Rendbe raktuk a dalokat, kicsit újrahangszereltük, rendesen megszólaltattuk, és rögtön nyertünk fesztiválon a csapatokkal. Kíváncsi voltam, milyen zenekarral játszana szívesen? Rockzenét játszókkal? Fiatalokkal? Dzsessz-blues, világzene legyen a repertoárjukon? Arra, hogy milyen kell legyen az a zenekar, amellyel szívesen színpadra állna? – Őszinte és lelkes – szólt a lakonikus válasz. – Ez a legfontosabb egy zenekarnál szerintem. Szívvel-lélekkel zenéljenek, egyéb pótolható. Végül a távoli jövőről faggattam, arról, hogy milyennek képzeli önmagát húsz év múlva. – Ülök a stúdióban, vagy értő, érző emberek előtt és zenélek. Érdekes egyébként, hogy fiatalként, középiskolásként úgy gondoltam, hogy rockzenét, könnyűzenét játszani vén fejjel nevetséges. És akkor nem a hatvanas éveiben járó magamra gondoltam. De ma már egészen biztosan tudom, hogy ezt akarom, zenélni akarok és zenélni fogok. A beszélgetés végén elköszönünk. Magam mögött hagyom a ma Művészetek Házának nevezett Szakszervezetek Művelődési Házát, benne az alagsori kis stúdiót, amelyen látszik, hogy sok éven át gondos odafigyeléssel építették, készítették. Amelynek jövője éppoly bizonytalan a ház tulajdonos- és rendeltetésváltása miatt, mint a Role utolsó évei voltak. A keretek bizonytalanok, a jövőkép homályos. Csupán egy dolog biztos: Nagy Tivadar fejében még születnek dallamok, amelyeket hallani fogunk mi is. Anélkül, hogy eladná a lelkét, anélkül, hogy sztárként viselkedne. Csata Orsolya