Az egyetem elvégzése utáni inaséveim egy része (három esztendő) Madéfalván bonyolódott. Ebben a széles körben ismert, történelmi nevezetességű faluban. Az Olt melletti iskolában kerültem (a munka-) az iskolapadok, egy időben addigi tanulmányaim célpontja, értelme elé. A Csíksomlyóról való ingázás, a helyi vasútállomásról való gyaloglás rendszeresítették az Emlékművel való találkozást; részéről az emlékeztetést, részemről az emlékezést. Így hát naponta – ha néha csak az áthaladás pillanataiban – felvillanhatott hős elődök leszármazottait mondhatom tanítványaimnak, hogy tőlem is egyfajta helytállás szükségeltetik a múlt és a jelen méltó megbecsüléséhez. Hatvan esztendő távlatából emlékezve – hála Istennek – e vonatkozásban (is) tiszta lelkiismeret (nem úgy, mint az akkori vezetők előtti, a korabeli „káderlapom”). Az utóbbi évek hivalkodásmentes, az ősök érdemeit őszinte szívvel méltató, elismerő és tisztelő, januáronként rendszeresen ismétlődő évfordulós ünnepségek kapcsán jut eszembe, hogy az idő tájt (az én időmben?!) SICULICIDIUM-ra emlékezés csak az emberi lelkekben és a kapun, a becsukott lakásajtókon belül létezett. Ez a bűnös hallgatás, elhallgatása a kiontott vérnek késztetett most írásra, akkor pedig némi cselekvésre. Egyet ezek közül idéznék: hasonló gondolkodású kollégámmal – Sántha Jenővel – a szerény lehetőségek közül az esemény színpadra vitelét választottuk. 1958-at írtak akkoriban a naptárak. Kezdetben iskolai előadásra gondoltunk, később azonban a szülők, hozzátartozók és mások érdeklődése kedvéért háromszor (négyszer?!) ismételtünk. A szereplők (tanulóink és egy tanár) a SICULICIDIUM eseményét idézték, ha jól emlékszem, talán négy képben. A szöveget Jenő barátom írta. Az előadásokra az Olt melletti kultúrotthonban került sor. Sikerről nem tudok, nem is tudok beszélni, inkább ecsetelném az emlékeztetés hatását: lelki szemeim láttatják az ősökkel és övéikkel való együttérzést, egyesek remegő ajkait, az előkerült zsebkendőket. Hatvan esztendő után is lelkemben tükröződnek az élet által kipróbált férfiak tekintetei. Hallok egy hangot, mely további kitartásra, a kitartás értelmére ösztönöz, egy hangot, mely újabb SICULICIDIUM-ok közepette is erőt adó, biztató, megerősítő. Kiértem belőle az ősi közmondás (A vér vízzé nem válik.) mának, nekünk szóló üzenetét, a jelen ránk háruló feladatait. Mint azt említettem, az előadást néhányszor megismételtük. Talán a harmadik (a negyedik?) esetnél nem várt, bizonyos értelemben kínos meglepetés ért. Az emlékidéző jelenetek egyikének témája egy, az erdőbe menekülők csoportja – mint a bajokban mindig – a Miatyánk elmondásával fohászkodott Istenéhez. A jelenet életre keltése előtt néhány perccel váratlan „vendég” érkezett: egy olyan rajoni pártaktivista, aki meglehetősen véresszájú képviselője volt pártja ateizmusának. Az így aláaknázott terepet a szemfüles kollégák „vendégszeretete” tette továbbra is járhatóvá. Így a Miatyánkra sor kerülhetett! Emlékezni, emlékeztetni szerettem volna. Ez is egyik formája íratlan emberi kötelezettségeinknek! Az ősök hősiessége, felelőssége, cselekvései kései utódal: családjaik, népük, nemzetük iránt a mindenkori jelen számára megtisztelő erkölcsi MUSZÁJ! Természetesen egy közmondás itt is érvényesíti a népi bölcsesség igazságát: Mód hordozza a radinát. Így volt ez 1958-ban is! id. Borsodi László, nyug. tanár [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]