A közelmúltban jelent meg dr. Balázs Lajos néprajzkutató „hármas könyvének” befejező része, az elmúlási és temetkezési szokásokat taglaló „Menj ki én lelkem a testből” című kötet, és ezzel teljessé vált ez a sorsfordulók rítusait taglaló, különleges szokásmonográfia. Beszélgetésünknek egyrészt ez a megjelenés szolgáltatta apropóját, no meg az, hogy dr. Balázs Lajos 2015. december 22-én betöltötte a 76. évet. Daczó Katalin interjúja. – Bukarestben született 1939-ben, a fővárosban szolgáló, mesterséget tanuló kászoni székelyek gyerekeként. Mit jelentett ez az indíttatás? – Sorshelyzetet. Édesapám kászon­feltízi, édesanyám kászonimpéri volt. Bukarestben ismerkedtek össze, az ő szerelmükből születtem én. Megbecsült, szorgalmas emberek voltak. Édesapám a királyi palota átépítésén dolgozott mint lakatos egy holland mérnök keze alatt, édesanyám egy gyermektelen vagongyáros zsidó család házvezetője volt 20 éven át. Örökbe akarták fogadni, nagy vagyonnal kecsegtették, de Ő édesapámat választotta. A tőlük örökölt szorgalmat tekintem életem legnagyobb vagyonának. Meg azt, hogy a bécsi döntéskor létbiztonságukat, szorgalmukkal megteremtett jólétüket ott hagyták és hazajöttek a Székelyföldre, Csíkszentmártonban teremtettek fészket két rendben (1946-ban minden vagyonunk földig égett). Sokszor elgondolom: mi lett volna velem, belőlem, ha nem következik be a bécsi döntés? – Egy rövid önéletrajzban leírta, hogy édesapját kulákká nyilvánították, s azt követően többszörösen meg kellett harcolni Önnek és szüleinek is, hogy tanulhasson… Végül hol, hogyan szerzett oklevelet? – A diplomaszerzésig a megaláztatás és megalázás útját jártam. Ha tehetném, tizenöt esztendőt kiiktatnék az életemből, noha élettapasztalatnak meg is tartanám. 1952-ben édesapámat kuláknak nyilvánították, mivel hadiárvaként cséplőgépvásárlásra kapott támogatást a magyar államtól 1941-ben. Vétkét súlyosbította az a tény, hogy a kászonfeltízi hadiözvegy nagyanyám öt gyermeke közül édesapámat örökbe fogadta és taníttatta a csíkszentmártoni esperes, néhai nagybátyánk. Ebből egyenesen következett, hogy ősszel, az első iskolai hét végén közölték, hogy többet nem mehetek iskolába. A hetediket kezdtem volna. Más szóval, 13 évesen bűntársa lettem édesapámnak, „kulákfiú” lettem, és ezt a stigmát 15 éven át, lelkemben sokkal tovább viseltem. Szüleim sorozatos kéréseire az első évharmad végén kerültem vissza az iskolába. Édesanyám végig hordozott a brassói, marosvásárhelyi Iosif Rangheţ gépipari szakiskolákba, könyörgése a jelenlegi hegyivadász alakulat épületében működő, a térség legalacsonyabb rendű állattenyésztési szakiskola igazgatóját sem hathatta meg. Molnár Joci néni arcát most is látni vélem (1953-ban már titkárnője volt a mai Márton Áronnak), aki színjeles bizonyítványomat átnézte, majd a többi okmányok alapján közölte, „Lelkem, nem írhatunk be”. És ez a bánásmód folytatódott tovább: nagy kegy volt és kockázat, hogy a gimnázium akkori igazgatója az időközben magántanulónak elfogadott tanulócskának megengedte, hogy beülhessen a hátsó padba. Érettségi után kétszer próbáltam sikertelenül bejutni a Bolyai Egyetem jogi karára. Az elsőn 8,50, a másodikon 9,25-ös általánossal felvételiztem. Egy falumbeli pajtásom ötössel bejutott, mert a szülei beálltak a téeszbe, édesapám pedig azt mondta, „még várunk”. Soha, még csak nem is nehezteltem rá. Akkor mentem Bukarestbe; sikerült elérnem a falumbeli párttitkár segítségével, hogy a káderlapom ne tartalmazzon semmilyen terhelő adatot, így felvettek. Ott értettem meg azt az óriási különbséget, ahogyan a párt osztályharcos politikáját gyakorlatba ültették. Kolozsváron nem néztek el semmilyen fekete foltot. Ennek ellenére 1964-ig Bukarestben is féltem, hiszen gyakoriak voltak az „osztályidegenekkel” való leszámoló KISZ-gyűlések. Többször kerültem saját magammal szembe, iszonyatosan vívódtam: ki ellen szavazzak? A bevádolt ellen, vagy magam ellen? Az ő nagyanyjának pl. malma volt, az én édesapámnak cséplőgépe. A kudarcok és megtorlások egész sora után jutottam be. És amikor célba jutottam, adjam fel azt, amire vágytam, hogy értelmiségi pályán indulhassak el...? – Miért éppen a román szakot választotta? – Nem készültem romántanári pályára, hanem éltem a kínálkozó lehetőséggel. Azokban az években nagy romántanár-hiány volt. Nem bántam meg, mert több sikerélménnyel gazdagodhattam, mint egy jogász. Azzal szembesültem, amire vágytam: sokat tanulni. Románul nem sokat tudóként, egyedüli magyar diákként korán megszerettem az egyetem tudományos levegőjét, és érezni kezdtem, hogy engem is szeret az egyetem. – Hogyan alakult a tanári pályája, s úgy egyáltalán a karrierje? – Tanári pályám, noha más értelemben, szintén nem nevezhető lineárisnak. Emelkedőnek inkább. Az egyik életrajzíróm úgy fogalmaz, hogy „B. L. gyakran változtatta iskoláit és munkahelyeit.” Tanári pályám első állomása Balánbánya volt. Csíkszentdomokoson nem tanítottam soha. Ott ácsorogtam az útszéleken szombatonként, amikor haza akartam menni csíkszentmártoni szüleimhez. Alakuló néprajzi látásom sok mindent felfedezett azokban az órákban. Az élmények sűrűsödtek és arra kényszerítettek, hogy titokban visszatérjek, amikor erre lehetőség adódik. Ez 1972-ben következett be. De hogy válaszoljak kérdéseire. Sorsom különös fordulatot vett Balánbányán. Az a rendszer, amelyik mindent elkövetett, hogy ne tanulhassak, és ezért folyton követett és visszalökött, az egyetemi évek alatt szem elől tévesztett, de újra meglátott – igaz, más szereplőkkel – Balánbánya világában: abban, ahogyan belelendültem a kétnyelvű iskola életébe, a heti 30 órába, a román és magyar bányászszülők iskolához és egymáshoz való viszonyába, a folytonos békéltető munkába… Nem részletezem. Nos, attól fogva az a rendszer el kezdett elég gyakran rakni és kinevezni különböző, többnyire vezető funkciókba: a második tanári évemet már Csíkszentsimonban folytattam iskolaigazgatóként, Alcsík legnagyobb és legproblémásabb iskolájában. Ott ért a megyésítés. A megyei kultúrbizottság főfelügyelői állásába helyeztek át. 1973-tól a Megyei Pionírtanács elnöki székébe tettek, 40 éves koromban áthelyeztek a pártkabinet külpolitikai lektorának (évek során nem tudták betölteni), 1989 őszétől pedig elegánsan visszatanácsoltak a MÁG-ba, nyakamban két kemény szankcióval, amit két alapvető ideológiai nézetem nyilvános megvallása okán kaptam. 2000-től nyugdíjaztak, 2001-től, életemben először nem kineveztek, hanem felkértek az alakuló Sapientia – EMTE humán tanszékének alapítására és vezetésére, ahol most már óraadó oktatóként létezem. A következőket szögezném le: egyetlen funkciót sem kértem, könyököltem ki magamnak, iskolaigazgatónak úgy neveztek ki, hogy nem volt régiségem, sem véglegesítő vizsgám, nem voltam párttag. Mindegyik beosztásomhoz elsődlegesen a tanári képesítés és annak tágabb dimenzióban való látása és megélése volt a döntő tényező. A párttagság számomra és ezrek számára (csak az iskolaigazgatókra gondolok) formális feltétel volt. Az én életemben mindenképpen. Mondom ezt azért, mert a stigmával igen korán kezdődött életpályám a kilencvenes évekre újabb stigmát kapott néhány sunyin irigy, olvasni és számolni, gondolkodni (?!) képtelen személy ármánykodása révén. Szakmai teljesítményemet irigyelve kicsinységükben (néhányat név szerint tudok) képtelenek vagy nem akarják észrevenni, hogy olyasvalaki vagyok, aki mindennél előbbre valónak tartja a saját munkájának lelkiismeretes elvégzését, különösen, ha az valódi értelemmel tölthető meg. Amit rám bíztak, abban igyekeztem meglátni az erdélyi (igen, az erdélyi) magyar közösségünk javának lehetőségeit, s egyúttal biztosítani a szakmai kutatáshoz, tudományos intézmények szervezéséhez szükséges mozgásteret. Persze, aki semmit nem végez, nem értheti meg, hogy tizenegy könyv, mintegy 150 itthoni, magyarországi, vajdasági, hollandiai szakfolyóiratokban megjelent tanulmány, 7 tudományos ismeretterjesztő film anyagának felgyűjtéséhez több mint 40 esztendő kellett az életemből, és mindebben a pártagság egyáltalán nem volt szakmai támaszom, sem tanácsadóm. Ellenkezőleg, inkább hallgattam gyűjtői munkámmal. (Az első monográfia előszavában írva vagyon, hogy 1983-ban már leadtam a kiadónak, és 11 évet kellett várjon a zöld lámpáig.) Hogy a tudományos munkámat, de a tanárit is tisztességesen végeztem, bizonyság rá a 20 állami és szakmai fórum, tudományos társaság kitüntetése, elismerése. Valamennyi a szakmaiságom elismeréséről szól. Miképpen a 160 idézettségi indexem is, nem kevésbé az, hogy könyveim hét egyetemen szerepelnek a kötelező bibliográfiában. – Ön személy szerint romántanárként és a Sapientia – EMTE oktatójaként is számos gyakorlati lépést tett a román nyelv oktatásának reformjáért, hatékonyabbá tételéért. Hogy látja, mennyire vezettek eredményre ezek a törekvések? Ha nem, miért nem? Mi a legfőbb akadály? Én úgy látom, hogy egyszerűen, a hatalomnak nem érdeke… – A román nyelv magyar iskolában való tanítása máig fájó ügyem. Tanszékvezetőként próbáltam újra élni a lehetőséggel: Tódor Erika és Lajos Katalin kollégáimmal szakítottunk egy évek óta folyó nyavalygással, ami mostanság más dimenzióban újra felütötte a fejét, vagyis azzal, hogy beszélünk róla, így, meg úgy kellene csinálni, de az asztalra nem tesz le senki semmit. Mi 2007-ben benyújtottuk a minisztériumba az V–VIII., illetve a IX–XII. osztály számára a sajátos tantervtervezetünket. Egy ideig sztár volt, aztán csend lett körülötte, egyre ellentmondásosabb retorika övezi, de másabb, a mienkénél jobb tantervjavaslat még mindig nem született. Az egyenes válaszom, nem az, hogy a hatalomnak nem érdeke, hanem az, hogy a hatalom egyenesen ellensége a reformnak, mert a nyelvi diszkrimináció és a nemzeti elnyomás igen fontos eszközeit engedné ki a kezéből. – Jó néhány évig a Megyei Pionírtanács elnöke volt, ami előkelő pozíciónak számított akkoriban. Mi volt a Pionírtanács feladata? Meddig dolgozott a Pionírtanácsnál? – Tanárságom két legszebb időszakának a pionírszervezet vezetését és az egyetemi tanszék megalapítását, vezetését tekintem. Ma is előkelőnek tartom az akkori pionírszervezetet. Mert azzá tudtuk tenni. Kiváló munkatársakkal – Beder Tibor, Kovács János, Mijea Aranka, de több száz iskolai vezető – dolgozni gyönyörűség volt a megye serdülő gyerekeiért: a saját képünkre és hasonlóságára kitalálni, kezdeményezni a kulturális, sport, turisztikai, kis technikusok, kézművesek, táborozók, mindenféle vetélkedők formáit különös sikerélmény volt. Pionírságom nagy eredményének és élményének tekintem, hogy jó diplomáciai érzékkel több száz pionírt táboroztattunk a Szovjetunióban, ahol világvárosokat, világhírű képtárakat, építészeti alkotásokat láthattak; de táboroztattunk Makón, szlovákiai városokban gyermekhokicsapatokat stb. Gyermekeink jelen voltak az ország gyermektársadalmában. Azt külön kiemelem, hogy semmit sem úgy hajtottam végre, ahogy a felső szervek utasították. Számtalan példát hozhatnék fel erre, sokak mostani meglepetésére. A rosszhiszeműek üveggyűjtő szervezetnek nevezik ma is a pionírszervezetet, ami ugyan beletartozott a nagy akciók fogalomkörébe, de hasznot is hozott az iskoláknak, társadalomnak. – Mikor kezdte meg a néprajzi gyűjtőmunkát? Emlékszik olyan meghatározó pillanatra, amikor elkötelezte magát ez irányban? – A megfontoltság híve vagyok: a meghatározó pillanatot nehéz meghatározni. A pillanatok sokasága kell ahhoz, hogy órák, napok, hetek stb. álljanak össze. Olyan, mint egy vállalkozás vagy expedíció. A szokáskutatás nem mérhető a népdal, népmese, ballada stb. gyűjtéséhez. Az első és valóban meghatározó pillanatot az egyetemen ragadtam meg, amikor Mihai Pop professzor felfedezett a vizsgáján, aztán egyre többet foglalkozott velem, beavatott a folklórintézet munkájába, könyvtári belépőt igényelt számomra az Akadémia Könyvtárába, elvitt gyűjteni stb. Elvárta tőlem, hogy mindent tudjak a magyar, a székely folklórból, erre volt is lehetőségem. A következő pillanatcsomag akkor ért, amikor megalakult a megye, és kultúrfelügyelői kinevezést kaptam. Felcsíkot választottam, mert éltek bennem a domokosi útszéli ácsorgások emlékei. Megnyílt a gyűjtés lehetősége, de titokban tartása is. Mind többet és többet láttam, fedeztem fel vertikálissá fejlesztett kutatásaim során. – Kutatási területe a három emberi sorsfordító – a születés, a házasság, a halál – szokásvilága. Többszörösen átdolgozta – és minden bizonnyal újragondolta, bővítette – a több mint húsz évvel ezelőtt a témában megjelent első kiadványait. Mennyire volt hatással életére, esetleg gondolkodására, életfelfogására ez az emberélet legfontosabb kérdéseiben való elmélyülés? Mit tart a legfőbb tanulságnak? – Az életem az évek teltével több párhuzamos sínen szalad. A tudományos kutatás, az eredmények feldolgozása, közzététele, bekapcsolása a magyarságtudomány vérkeringésébe – egy a többi (pl. oktatás) sínpár közül. De meghatározó. Egyre több információ bukkan fel, egészen meglepő képzettársítások meglátása jelent izgalmas és elgondolkodtató élményt. Legfőbb tanulsága a munkámnak az a felfedezés, hogy a mi népünk már a honfoglalás előtti korban rendelkezett – mert kimunkálta magának!– kiforrott beavatási rítusrendszerrel, ami megmentette őseinket az elcsőcselékesedéstől. Ezért vehettek részt a magyarság legnagyobb vállalkozásában, a honfoglalásban. A másik igen fontos meglátásom, hogy a három sorsforduló tulajdonképpen az ember felemelkedésének másképpen elmondott története. A sorsfordulók tulajdonképpen biológiai entitások, de hatalmas kultúrageneráló tényezők, amelyek sajátos etnikai arculatot képeznek minden nép számára. A közös eszmeiség így válik sajátos, mindenkit mindenkitől elhatároló, meghatározó tényezővé. – Voltak-e, vannak-e példaképei? – Példaképeim mind szerény emberek. Olyanok, akik válságos időkben képesek voltak meglátni valamit: Kőműves Kelemen, aki nem roppant össze, képes volt a leomlott falakat többször is újraépíteni, de a dolgok rejtélyeit is fürkészni. Aztán Mikes Kelemen az ő hűségével és hitével, hogy az elvégzett munka nem hiábavaló. (Csak zárójelben említem, hogy első két könyvemet olyan korban írtam meg, amikor már semmi esély nem volt megjelentetésükre, amikor közeli barátaim, nálamnál fiatalabb elv- és szakmai barátaim azt mondták, nem érdemes dolgozni.) Példaképem Noé is, aki a pusztító esőzés idején sem veszítette el a fejét, hajójára mindenből felmentett, mert tudta, hogy a víz vissza fog húzódni, utána pedig az életet újra kell kezdeni. Mókás tanári hitvallásom csak ráadás: hittem abban, hogy a falra hányt borsó is egyszer kivirágzik. – Min dolgozik most? Mivel telnek a napjai? – Szénám javát immár behordtam a csűrbe. Munkám még volna, de fogy az időm. Kutatásaim individuális vállalkozások: résztanulmányokat csiszolgatok, meg nem értett kultúrjelenségeket próbálok értelmezni. Például, miért meszelték, majd 1766-ban miért vakolták le a gelencei templom freskóit? Nem hárítható egyértelműen a reformáció képrombolására. Erre – furcsán hangzik – a születés és szülés néhány létkérdésének példáján jöttem rá.