kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
A medve mint tájformáló tényező
Az elmúlt hosszú hétvégén is legalább három esetben hallhattunk ismét a medvékről. Ezek a cseppet sem jámbor vadak ott jártak, ahol egyébként semmi keresnivalójuk: lakott területen, vasúton, illetve találkoztak az emberrel, behatoltak a gazdaságokba. Szerencsés esetben a medvék, az emberszabású populáció tagjai és a haszonállatok is megúszták ezeket a nem kívánt találkozásokat. Azt tudjuk, hogy egy-egy vadállat vagy éppenséggel még az idegen környezetbe telepített háziállat is képes elvadulni, s amennyiben kedvezők a körülmények, annyira elszaporodhat, hogy a továbbiakban teljesen megbontja az ottani ökoszisztémákat.
Itt van például a veréb, amelynek őshazája Eurázsia és Afrika. Észak-Amerikába az 1850-es években telepítettek először belőlük. Sok településen verébpárti rendeleteket is hoztak, hogy a kis jövevények populációi fennmaradjanak. Néhány évtized múltán azonban a verébvédők elhallgattak, sőt odajutott a verébmizéria, hogy az Amerikai Egyesült Államok egyes államaiban lődíjat is kezdtek fizetni a beszolgáltatott verébfejekért. Ausztráliában és Új-Zélandon sem volt igazán pozitív jelenség a verebek migráltatása, mert igencsak elszaporodtak, s ma az a helyzet, hogy a lakosság megszokta és elviseli például a háziveréb és az angolveréb millióit. Hasonlóan szívtak az ausztrálok a macskával is. Mivel gyakorlatilag nem rendelkeznek ellenféllel, a házimacskák elvadult milliói komolyan veszélyeztetik az ottani őshonos apróvadakat, amelyeknek korábban nem voltak természetes ellenségei. Egy vad cirmos átlagosan 4-5 bennszülött apróvadat képes elpusztítani. Ausztráliában macskaőrség küzd az elvadult cicák ellen.
Európai kutatók is kimutatták, hogy az urbánus környezetekben tartott félvad macskák – főként a tömbházakkal beépített területeken – ugyancsak képesek komoly károkat okozni. Egyáltalán nem javasolják a zugokban, pincékben élő macskák etetését, mert azok elszaporodván kiirtják a madarakat. Előszeretettel pusztítják – például – a feketerigókat, amelyek ugyancsak szeretik az emberek közelségét, s markánsan hozzátartoznak mind a városi, mind a falusi környezethez.
Hogyne lenne hát táj- és környezetformáló szerepe ennek a nagyvadnak, a medvének! Jól tudjuk, hogy a kárpáti barnamedve, az ursus arctos ma élő példányai többnyire a civilizáció szülöttei és termékei. Ha egészséges lenne az ökoszisztéma, akkor egy anyamedve nem lenne képes éves rendszerességgel 2-3 bocsot is vállalni és nevelni. Szerencsés esetben az egyke bocs is tisztességes eredménynek számítana. Valamilyen módon az ember beavatkozik a medvék életébe, eteti, vadasparkokban tenyészti, s esélytelenül igyekszik aztán visszavadítani a felnőtt példányokat. Csakhogy ez a félvad medve már emberfüggő, nem képes teljes önállóságra. A kukák kiapadhatatlan lelőhelyek. Azt tartják, hogy az a medve, amely szeméttárolókban való guberálásra adta a fejét, többé nem képes, s nem is akar a vadonban élni és táplálkozni. Predealon, Brassóban vagy Tusnádon medvegenerációk éltek és élnek ma is az urbanizáció áldásaival.
Hogy mégis mekkora a medve tájformáló szerepe, az mindjárt meglátszik, ha azokat a gazdákat kérdezzük, akik kies vidékünkön gabonát, cukorrépát, silókukoricát próbálnak termeszteni. Kinek-kinek elmegy a kedve, ha hétszám e bundás jószágokat látja zabálni a kultúrákban. A következő évben meg látni, hogy itt is, ott is felhagyta a nép a szántót. Bokrosodnak, vadulnak a mezőkön a területek. Élhetetlenné válik a vidék és veszélyessé a város. Miközben rosszul megfogalmazott paragrafusokon lovagolnak a felelősök és büntetlenül hunynak szemet a medveinvázió fölött, amely ma már annyira súlyos, hogy akármelyik pillanatban beülhetnek ezek a vadak valamelyik megyei vagy kormányhivatal bársonyszékébe. Lassan már Facebook-oldaluk is lesz, még a világhálóról is kiszorítják a homo sapiens példányait, az amúgy bölcs, de tehetetlen székelyeket, s a többi népet is…
Simó Márton
web.jpg)