havazás
borús égbolt
A medve és a kincstári felelőtlenség
Úton-útfélen ott ez a nagyvad. A múltkor a buszból kettőt is láttam Oklánd közelében. És rengeteg medveürüléket. Nagyon vegyes állagú volt, rengeteg törökbúza-héjat, félig megemésztett búzaszemeket, szilvamagot fedeztem fel a kertünkbe odatermelt kupacokban. Egy hónapja rádiót is hallgathatnak ezek a derék vadak a szomszédságban. Többnyire román nyelvű adókat, mert azok jóval harsányabbak, folyamatosan működnek, hol sporthíreket, hol pedig kemény- és mioritikus lakodalmast sugároznak, néha mánéléval elegyítve. Biztos, hogy szívükhöz szól, mert – mondják – tájidegenek gyakorta ezek az Ursus arctos példányok, mert őkelmék nem is a közeli, hanem távolabbi megyék medvedédelgető és -visszavadító telepeiről is származhatnak. Hadd kapják meg a többségi kultúra ama szeletét, amely saját forrásvidékükről való, s amelyben szocializálódtak. S ha véletlenül éppenséggel székely medve lenne köztük, akkor nekik is illik az államnyelvet és azt a nemzeti giccset érteniük és ismerniük, ami a „difuzorból” szól… Nem a kultúra a lényeg, hanem a közelinek vélt emberi hang, s ettől – állítólag – tovafutnak.
Nemrég gyalogszerre maradtam. Mondtam öcsémnek, hogy fölösleges gépkocsival elém jönnie, mert szép lassan hazabandukolok a jól ismert úton, amely a saját származási helyem felé visz, hiszen minden rögöt-követ ismerek, akár behunyt szemmel is eligazodom. Kár a benzinért… Fél óra, esetleg 40 perc, s közben nézelődöm – gondoltam, majd mondtam is. Öcsém azonban erősködött, hogy maradjak veszteg, mert tele van a hely medvével. Hatan-heten is ott tanyáznak a Fias-oldalban, tudja a fene, hogy mennyien, és van egy anya ott három boccsal. „Nem olyan cukik – jegyezte meg –, ezek nem a heverőn üldögélő plüssállatok!...”
Úgyhogy helyben maradtam, aztán úgy 10 perc múltán meg is érkezett az autó… Felfelé menet mind figyelgettünk kifelé, jobbra, és valóban látszott a csapás, ahol bejárnak a falu végén levő egyetlen kukoricásba. „Már leették a javát, a többit pedig megmocskolták, silóba mehet, ha egyáltalán rászánja magát a komám” – mondta apám embervédelmi okokból úrvezetővé avanzsált kisebbik fia –, „de szemnek akarta, őrletni belőle, lisztnek, mert jobb a saját termés, s tudjuk, hogy milyen körülmények közt fejlődött, és nincs telenyomatva vegyszerrel…”
A vegyszer egy másik történet… Mezőbándról hozott a múltkor valaki szemes törökbúzát. Az eladó megkérdezte, hogy emberi fogyasztásra lesz-e? Kérdezte a vevő nagy ártatlanul, hogy miért? „Mert tőlünk a »brazil gépsor« is Németben van! Vegyszerrel kapálunk… Talán a disznóknak, vagy az eladásra hizlalandó borjaknak megfelel. Mert azt más eszi meg a végén, nem a család”.
Több községben megfordultam mostanság. Több kisrégiónak, több vadásztársaságnak hallottam ezt-azt a vadállományáról. Mondjuk, a vaddisznók elkerültek engem, és én is őket. Sikerrel. De állományuk számottevő. Rókát és rókatetemet viszont sokat láttam. Mondják, hogy tele azzal is hely. Komoly emberek, hosszú évek óta szolgáló helyi vezetők mondják, hogy nagyon sok a gond, a medvepopuláció ellenőrizetlen – vagy tudatosan szabályozott – gyarapodása miatt. A medve mindenevő. Hatalmas krátereket ás, ha vakond- vagy mezeiegér-fészket gyanít valahol; felmászik a diófára, a szilvafa ágait leszaggatja, lerontja a kerítést. Fenyőkúton a múlt héten három marhát ölt meg. A medve. Nyilván. Olyan nagy volt – talán egy magányosan élő hím példány –, hogy könnyedén vonszolta a többmázsás áldozatokat.
Vannak minisztériumok, vannak hatóságok. Általában adókból gyűlt fizetésekből és nyilatkozatból élnek. Legfeljebb az emberi tényező, a személy változik bennük, ha túl forró lesz egyik-másik bársonyszék. A módszer, a törvényi szoftver tesze-toszasága azonban marad. Miközben a vidéki ember marhát tartana, földet művelne, gyümölcsöt termelne, zöldséget, és talán méhészkedne is. Ebben az egészséges gazdasági körforgásban, lakott és kultúrterületen azonban a medvének nincsen helye. Mint ahogyan a parlamentben és Brüsszelben sincsenek ilyen állatok. A plüssmacik még tán elviselhetők, maga Micimackó és társasága is, mindaddig, amíg nem akadályozzák a hétköznapi életet, a munkát és a termelés menetét.
Simó Márton
.jpg)
