„Nincs az a rossz, amiből ne születne valami jó.” (Voltaire, 1694–1778) Nem is lenne igazi a Szé­kelyföld, ha nem di­csekedhetne a kecses kárpáti gímszarvassal meg Bru­mival, a barna medvével. Kies hazánk vadjai évszázadok óta ott vannak az ember közelében, tudatában, védelmében. Vadászemberek szívében dobbantó remekek. Ha most károkat okoznak, el kell hinnünk, nem ők a hibásak. Hibás az ember elsősorban azért, mert nem engedett a természetes szelekciónak (beetetés), megtiltották a mesterséges szelektálást is, vadászni kizárólag az egykori Kárpátok géniuszának lehetett. Nyakló nélkül irtották az erdőt, csapatok lepték el gombászás, erdeigyümölcs-szedés, kirándulás, táskarádiós, kurjantásos tömegei. Szólnak a motorfűrészek, raliversenyek egetverő zaja szentségteleníti a vadon csendjét. Nem volt ez mindig így. Idős vadászok mesélik, annak idején hajtóvadászaton ami szőrős volt és mozgott, azt lőtték. Ez sem volt helyénvaló, de akkor még nem jártak a medvék kukázni vagy az emberek jószágait dézsmálni. Most ezernyi panasz hangzik széles e hazában. Illetékesek hímeznek-hámoznak, hümmögnek, tologatják az aktákat, egymásra mutogatnak. A megyei tanács elnöke az Európai Unió megfelelő szerveihez kénytelen folyamodni a helyi hatóságok tehetetlensége miatt. Végre született egy határozat: 65 medve kilövését engedélyezte megyénkben a környezetvédelmi minisztérium. Most már tetemes bevételre is kilátás van, külföldiek euróezreket fizetnek egy-egy kilövési engedélyért. És ez az, ami jó az egészből, mert ami a vadkárokat illeti, azok bizony maradnak. Kétségeim vannak afelől, vajon melyik lehet nagyobb bűn, ha agyoncsapok egy gonosztevőt, aki a területemen garázdálkodik?! Netán várjam meg, amíg ők intéznek el engem, azután Justicia majd ellátja a bajukat (jó pár éven át sok-sok halasztással). Láttam én már békésen málnászó medvét és láttam egy tisztáson bocsaival játszadozni egy másikat. Élmény volt. Láttam két lábra állva, esetlenül „táncolni” az utcasarkon néhány odavetett fillérért. Szánalmas látvány volt. Vajon ez a medve, ha rájött a fajfenntartás ösztöne, nem járt-e úgy, mint az irisórai szarvas, amely a gornyik fogságában borjúnak nőtt fel a borjak között? S amint ősszel a ködruhás magasból meghallotta a szavasok bőgését: „Párát zihált remegve szája, Idegen lett palánkos otthona. Idegen lett testvére, mostohája S a ködbe hördült, mint az orgona.” (Áprily Lajos) A táncoló medve egy pofonnal a másvilágra is küldhette volna fogvatartóját és visszamehetett volna övéihez, akárcsak a Vlad pap bácsi medvéje egykoron, pofon nélkül. Kopacz Zoltán, Csíkszereda