tiszta égbolt
A mai gyermekkel nem lehet bírni?
Lépten-nyomon halljuk a szülők panaszát: „A mai gyermekkel nem lehet bírni, borzasztó sokat engednek meg maguknak, nem hallgatnak a figyelmeztető szóra, jó tanácsra, szidásra, a maguk feje után mennek, nem tisztelik eléggé az öregeket, befejezett tények elé állítják az embert, gyakran olyan meglepetéseket zúdítanak a szülőkre, hogy tehetetlenül állnak vele szemben” – és így tovább.
[caption id="attachment_25681" align="aligncenter" width="700"]
Illusztráció[/caption]
Mindenekelőtt legyünk tisztában vele, hogy a baj – ha ugyan annak lehet nevezni – nem új keletű. Annyira nem az, hogy már Mózes felvéste az emberiség első törvénytáblájára, a szikla kövére, amelyen állva megjelent előtte az Úr égő csipkebokorban. „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön.” Miért kellett ezt megparancsolni? Egyáltalán mikor van szükség parancsra? Tévedés azt hinni, hogy a bibliai kor gyermekei angyalok és hibátlanok voltak. Egyszerűen emberkék voltak, tele gyarlósággal. A szülők tiszteletét azért kellett vallási parancsba adni, mert bizonyára voltak már akkor is gyermekek, akik a jóság és tisztesség erényéről megfeledkeztek, s olyan felnőttek, akik erejük tudatában hatalmaskodtak a szüleikkel szemben, nemcsak lelki bántásokkal, hanem létérdekeikben fenyegetve vagy egyéb javaikban háborgatva. Ne csapjuk hát össze kétségbeesve kezeinket, a gyermekek ma semmivel sem jobb vagy gonoszabb, mint voltak sok évezreddel ezelőtt őseink. A gyermekek túlnyomó többsége, különösen azokban a társadalmi osztályokban, amelyek nem tudnak mindent a pénz mindenható erejével pótolni, ma is rendes, józan, becsületes szülei iránt tisztességtudó és engedelmes. Látszólagos rakoncátlansága semmi más, mint az a minden növekvő gyermekben szunnyadó, ellenállhatatlan ösztön, amellyel az idősebbek gyámkodása alól szabadulni akar, hogy megmutassa, tud már a saját lábán állni. Ám ez inkább dicséretes, mintsem gátolnivaló. Okos szülő akkor a legboldogabb, ha látja, hogy gyermekének már tulajdonképpen nincs szüksége támaszra. Különösen az apák igazán csak erre szoktak büszkék lenni.
A baj gyökere másutt van. Egy kicsit megváltozott körülöttünk a világ képe. Először technikailag. Az életünket, mindennapi munkánkat, kényelmünket, szórakozásunkat szolgáló intézmények, különféle szerkezetek és gépek először csak az élet külső formáit módosították. De amint a parasztszekérről leszálló és a gyorsvonatra felszálló ember nem egy és ugyanaz, hanem életkörülményeiben, munkabeosztásában, idegrendszerében és dolgokról való felfogásában lényegesen átalakult, úgy a gyorsvonatról leszálló és repülőgépre pattanó ember sem egy és ugyanaz többé. A mérföldes csizmákban rohanó technika kissé túl éles határvonalat húzott a tegnapi és mai embertípusa közé. A tegnapi ember fél lábbal még olyan talajon állt, ahol emberi kéz és állati erő munkáját is látta, míg a mai ember csaknem mindenfele gépi munkát talál. Ebből következik, hogy egy kicsit hajlandó lemosolyogni a kézi munkát végzőket, amint a tegnapi ember lemosolyogta a tegnapelőttit, nem törődve azzal, hogy a csúnya háládatlanság bűnébe esik, hiszen ahhoz, hogy a tegnap gyorsvonaton száguldozhattunk, az előttünk levő nemzedék legkiválóbbjainak nagyszerű szelleme kellett, ahhoz meg, hogy ma repülni tudunk a tegnapi generáció segítette hozzá az emberiséget.
Amint a természetben, úgy az életben sincs ugrás, nincsenek úgynevezett csodák, minden, de minden szervesen él, virul, fejlődik, s a holnap mint valami fogaskerék kapaszkodik bele a mába.
De a gyermekek, az ő túlságosan élénk képzelőerejük, impulzív természetük, minden újért való határtalan és kritikátlan lelkesedésük széttépi a logika vasláncait. Ők nem visszafelé néznek, hanem előre. (De lesz idő, amikor bizony ők is hátrafelé pislognak, és majd őket fogják „lemosolyogni” az elkövetkező fiatalok.) A gyermek azt hiszi, hogy az ő modernebb keretek közé került élete különb, mint az öregeké, és nem a lényeget, hanem a külsőséget keresi, mivel pedig a lényeg maga az emberi szellem, a külsőség pedig kézzelfogható, nagyon is meg lehet érteni, hogy azt elhanyagolja és csak az élet új formáinak hódol. Innen ered, hogy beleszédül mindenféle újításba, legyen az egy okostelefon, számítógép vagy valami rekord-sportteljesítmény, vagy új divatos tánc. Az ifjúság, mint említettem, nem kritizál és nem mérlegel, hanem heves vére után megy, ha mindjárt szivárványképet, elérhetetlen fantomot hajszol is. Az idősebb nemzedék csak megfontoltan, apró lépésekben követi, és minden újabb lépésnél meggondolja magát. Ez hát a nézetkülönbségek magva, melyből – ha a lelki körülmények egyébként sem kedvezők – a civódás, a békétlenség, az állandó harc mérges növénye üti fel a fejét. A szülő feladata az, hogy a gyermek hajlamait, szokásait, természetét és képességeit kiismerve, úgy vezesse őt, hogy az irányító kéznek még az érintését se vegye észre a gyermek. Az okos szülő éppen olyan kevéssé diktátor, mint ahogy nem esik a majomszeretet rabjává s később az áldozatává. A gyermek „egzerciroztatása” nem nevelési mód, sőt csaknem olyan veszedelmes, mint a gyermek minden szavát, mozdulatát leső és boldogsággal magasztaló szülők visszataszító szokása. A gyermeknek nem szabad tudni, hogy nevelik. Ez a nevelés ábécéje! A gyermeknek jó példát kell látni maga előtt. A gyermek nem mer gorombáskodni a szülőkkel ott, ahol apa és anya gyengéd hangon beszélnek egymással és tartózkodni fog a nagyszülőkkel szemben tiszteletlenkedni, ha azt látja, hogy a szülei milyen megbecsüléssel és szeretettel veszik körül az öregeket. Mert a gyermek durva lelke rendszerint a családi környezetben, az otthon talajában gyökerezik.
Azok a szülők, akik nem értik meg gyermekeiket, elsősorban önmagukat vizsgálják meg. Foglalkoztak-e eleget a gyermek fejlődő lelkével, érdekelték-e őket azok a dolgok, amelyek a gyermek szellemét felbolygatták és állandóan izgatják. Ismerni kell és szeretni kell a gyermeki érdeklődés tárgyát. Az az édesanya, aki ő maga kérdezi ki otthon gyermeke leckéjét, segíti a házi feladatai elkészítésénél, nem panaszkodik arról, hogy „nem bír a gyermekével”. Viszont főleg a vagyonosabbak, akik házi tanítót fogadnak, többször panaszkodnak, hogy „semmi hatásuk nincs a gyerekre és nem értik miért van ez?”. A felelet egyszerű: ne adják lelki és szellemi „albérletbe” az édesgyermeküket. Mert ezzel megszentségtelenítik a fentebb említett bibliai parancsot.
Gálfalvi Gábor életműdíjas ny. ig. tanító
Illusztráció[/caption]
Mindenekelőtt legyünk tisztában vele, hogy a baj – ha ugyan annak lehet nevezni – nem új keletű. Annyira nem az, hogy már Mózes felvéste az emberiség első törvénytáblájára, a szikla kövére, amelyen állva megjelent előtte az Úr égő csipkebokorban. „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön.” Miért kellett ezt megparancsolni? Egyáltalán mikor van szükség parancsra? Tévedés azt hinni, hogy a bibliai kor gyermekei angyalok és hibátlanok voltak. Egyszerűen emberkék voltak, tele gyarlósággal. A szülők tiszteletét azért kellett vallási parancsba adni, mert bizonyára voltak már akkor is gyermekek, akik a jóság és tisztesség erényéről megfeledkeztek, s olyan felnőttek, akik erejük tudatában hatalmaskodtak a szüleikkel szemben, nemcsak lelki bántásokkal, hanem létérdekeikben fenyegetve vagy egyéb javaikban háborgatva. Ne csapjuk hát össze kétségbeesve kezeinket, a gyermekek ma semmivel sem jobb vagy gonoszabb, mint voltak sok évezreddel ezelőtt őseink. A gyermekek túlnyomó többsége, különösen azokban a társadalmi osztályokban, amelyek nem tudnak mindent a pénz mindenható erejével pótolni, ma is rendes, józan, becsületes szülei iránt tisztességtudó és engedelmes. Látszólagos rakoncátlansága semmi más, mint az a minden növekvő gyermekben szunnyadó, ellenállhatatlan ösztön, amellyel az idősebbek gyámkodása alól szabadulni akar, hogy megmutassa, tud már a saját lábán állni. Ám ez inkább dicséretes, mintsem gátolnivaló. Okos szülő akkor a legboldogabb, ha látja, hogy gyermekének már tulajdonképpen nincs szüksége támaszra. Különösen az apák igazán csak erre szoktak büszkék lenni.
A baj gyökere másutt van. Egy kicsit megváltozott körülöttünk a világ képe. Először technikailag. Az életünket, mindennapi munkánkat, kényelmünket, szórakozásunkat szolgáló intézmények, különféle szerkezetek és gépek először csak az élet külső formáit módosították. De amint a parasztszekérről leszálló és a gyorsvonatra felszálló ember nem egy és ugyanaz, hanem életkörülményeiben, munkabeosztásában, idegrendszerében és dolgokról való felfogásában lényegesen átalakult, úgy a gyorsvonatról leszálló és repülőgépre pattanó ember sem egy és ugyanaz többé. A mérföldes csizmákban rohanó technika kissé túl éles határvonalat húzott a tegnapi és mai embertípusa közé. A tegnapi ember fél lábbal még olyan talajon állt, ahol emberi kéz és állati erő munkáját is látta, míg a mai ember csaknem mindenfele gépi munkát talál. Ebből következik, hogy egy kicsit hajlandó lemosolyogni a kézi munkát végzőket, amint a tegnapi ember lemosolyogta a tegnapelőttit, nem törődve azzal, hogy a csúnya háládatlanság bűnébe esik, hiszen ahhoz, hogy a tegnap gyorsvonaton száguldozhattunk, az előttünk levő nemzedék legkiválóbbjainak nagyszerű szelleme kellett, ahhoz meg, hogy ma repülni tudunk a tegnapi generáció segítette hozzá az emberiséget.
Amint a természetben, úgy az életben sincs ugrás, nincsenek úgynevezett csodák, minden, de minden szervesen él, virul, fejlődik, s a holnap mint valami fogaskerék kapaszkodik bele a mába.
De a gyermekek, az ő túlságosan élénk képzelőerejük, impulzív természetük, minden újért való határtalan és kritikátlan lelkesedésük széttépi a logika vasláncait. Ők nem visszafelé néznek, hanem előre. (De lesz idő, amikor bizony ők is hátrafelé pislognak, és majd őket fogják „lemosolyogni” az elkövetkező fiatalok.) A gyermek azt hiszi, hogy az ő modernebb keretek közé került élete különb, mint az öregeké, és nem a lényeget, hanem a külsőséget keresi, mivel pedig a lényeg maga az emberi szellem, a külsőség pedig kézzelfogható, nagyon is meg lehet érteni, hogy azt elhanyagolja és csak az élet új formáinak hódol. Innen ered, hogy beleszédül mindenféle újításba, legyen az egy okostelefon, számítógép vagy valami rekord-sportteljesítmény, vagy új divatos tánc. Az ifjúság, mint említettem, nem kritizál és nem mérlegel, hanem heves vére után megy, ha mindjárt szivárványképet, elérhetetlen fantomot hajszol is. Az idősebb nemzedék csak megfontoltan, apró lépésekben követi, és minden újabb lépésnél meggondolja magát. Ez hát a nézetkülönbségek magva, melyből – ha a lelki körülmények egyébként sem kedvezők – a civódás, a békétlenség, az állandó harc mérges növénye üti fel a fejét. A szülő feladata az, hogy a gyermek hajlamait, szokásait, természetét és képességeit kiismerve, úgy vezesse őt, hogy az irányító kéznek még az érintését se vegye észre a gyermek. Az okos szülő éppen olyan kevéssé diktátor, mint ahogy nem esik a majomszeretet rabjává s később az áldozatává. A gyermek „egzerciroztatása” nem nevelési mód, sőt csaknem olyan veszedelmes, mint a gyermek minden szavát, mozdulatát leső és boldogsággal magasztaló szülők visszataszító szokása. A gyermeknek nem szabad tudni, hogy nevelik. Ez a nevelés ábécéje! A gyermeknek jó példát kell látni maga előtt. A gyermek nem mer gorombáskodni a szülőkkel ott, ahol apa és anya gyengéd hangon beszélnek egymással és tartózkodni fog a nagyszülőkkel szemben tiszteletlenkedni, ha azt látja, hogy a szülei milyen megbecsüléssel és szeretettel veszik körül az öregeket. Mert a gyermek durva lelke rendszerint a családi környezetben, az otthon talajában gyökerezik.
Azok a szülők, akik nem értik meg gyermekeiket, elsősorban önmagukat vizsgálják meg. Foglalkoztak-e eleget a gyermek fejlődő lelkével, érdekelték-e őket azok a dolgok, amelyek a gyermek szellemét felbolygatták és állandóan izgatják. Ismerni kell és szeretni kell a gyermeki érdeklődés tárgyát. Az az édesanya, aki ő maga kérdezi ki otthon gyermeke leckéjét, segíti a házi feladatai elkészítésénél, nem panaszkodik arról, hogy „nem bír a gyermekével”. Viszont főleg a vagyonosabbak, akik házi tanítót fogadnak, többször panaszkodnak, hogy „semmi hatásuk nincs a gyerekre és nem értik miért van ez?”. A felelet egyszerű: ne adják lelki és szellemi „albérletbe” az édesgyermeküket. Mert ezzel megszentségtelenítik a fentebb említett bibliai parancsot.
Gálfalvi Gábor életműdíjas ny. ig. tanító
