Bevallom, eléggé izgatott az anyaországban vasárnap lezajlott országgyűlési választás eredménye. Én a magam szavazatát már napokkal korábban leadtam a megfelelő helyen. Tettem ezt elsősorban azért, mert kötelességnek éreztem, hogy hozzárendeljem a véleményemet a nagy egészhez. És jólesett, amikor láttam, hogy célt értem. Hasonlóan gondolkodtam, akárcsak a nemzet többsége, és ez megnyugtat. Elsősorban azért, mert azt érzem, hogy jó csapatban vagyok, és képes voltam, vagyok magam is a dolgok jó irányú alakítására. Előfordult – sajnos – olyan is, hogy írott malaszt, falra hányt borsó volt az akaratom, simán gellert kapott. Ilyen pillanat volt 2004. december 5-e – például –, amikor barátaimmal hiába rohangáltunk alá a budai Hegyvidékről, hiába hurcoltuk jobbra-balra a szórólapokat, olyan „lapos” helyekre, amelyekről tudtuk, hogy ott a lakosság zöme másképp gondolkodik arról a témáról, nem sikerült a meggyőző munkánk. Az akkori választópolgári zöm a huszonhárommillió román munkavállalótól rettegett. És lett, ami lett. Végül is nem lett semmi. Csak ültünk csendes döbbenetben. Annak a népszavazásnak meg sem szabadott volna történnie. Aztán megváltozott a közhangulat és a közvélekedés. Azért ez a tizenkét év, a nemzeti beállítottságú kormányzás három ciklusa alatt sokat tett, és végezte a dolgát. Többnyire jól. Az idei év tavaszára állítólag túljutottunk egy világszintű járványon. Azért állítólag, mert az orosz–ukrán konfliktus eszkalálódása felülírta a közegészségügyi helyzetet, és immár nem biológiai értelemben, hanem úgy egyébként, másként vagyunk teljesen betegek. Kizökkentünk a békés életmenetből, és máris azzal szembesültünk, hogy menekültek áramlanak befelé a határainkon. Nem valahonnan érkező egzotikus emberek az ágrólszakadtak, hanem keresztények, európaiak, akiknek veszélyben a fizikai léte. Kötelességünk segíteni, és tesszük is a dolgunkat. Még nem mondhatjuk, hogy erőnkön felül, hiszen vannak pluszforrásaink, és a hely is biztosított számukra. De meddig? És milyen mértékben? Az ukrán nép több mint negyvenmilliós, és úgy látni, hogy immár legalább négymilliós kontingensük lényszerült lakóhelye elhagyására. Olyan problémával „telítődik” Európa békésebb fele és az Európai Unió, amelyet egy idő után képtelen lesz kezelni… És még ott a „túszként” szenvedő kárpátaljai magyarság!... Összmagyar szemszögből vizsgálva, még súlyosabb a helyzet, mint egy „sima” és távoli humanitárius válság idején, hiszen nemzeti dimenziókig terjed. Mivel az európai államszövetség, amely oly sokáig minta volt számunkra, egyáltalán nem az, aminek látszott. Képtelen az őshonos nemzetek és nemzetiségek ügyeit kezelni. Ezek a vonatkozások még a „saját kebelében” is megvannak; itt-ott megmutatkozó, másutt rejtőző bajok. Talán egy megerősödő Közép-Európa elősegítheti a Nyugat ébredését. Én hiszem és remélem, hogy a jobboldali elkötelezettségű magyar vezetés sokat tesz majd a béke érdekében, a Kárpát-medence és a szomszédság szintjén egyaránt. Ehhez pedig közös akarat és összhangban kifejtett munka szükségeltetik. Használjuk ki mi is ezt a lehetőséget. Igyekezzünk hozzáadni a magunk részét, mert felerősödni látszik a „tiszta magyar hang”. Kórus kell ide, jól működő, és civilizált nemzetek össznépi kalákája.

Simó Márton