borús égbolt
enyhe havazás
A magyar kultúra napja és egy kínzó kérdés
Tegnap volt a magyar kultúra napja. Erről elsőre hirtelen az jutott eszembe, hogy muszáj volt Kölcsey Ferencnek pont a tél kellős közepén megírnia a nemzeti himnuszt? Igazán írhatta volna tavasszal is, amikor kicsivel melegebb már az idő, mennyivel könnyebb lenne most megünnepelni. Tréfát félretéve, nincs ezzel semmi baj, amúgy sem árt, ha télen is van mit ünnepeljünk. A magyar kultúra pedig méltó az ünneplésre. Ehhez kétség sem férhet. A magyar kultúra napjáról szóló Wikipédia szócikk szerint az „évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket”.
Ez így teljesen rendjén is van. De akad azért egy-két nyugtalanító kérdés. Tagadhatatlanul fontos, sőt egyenesen elengedhetetlen, hogy megőrizzük régi kulturális értékeinket, hiszen nélkülük teljesen gyökértelenné válnánk. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a sajátunknak érzett kultúra otthonosságérzetet teremt. Az olyan pillanatokban, amikor kissé elveszettnek érezzük magunkat, szilárd talaj a lábunk alatt. Amikor pedig úgy érezzük, hogy mindjárt teljesen szétesünk, akkor kultúránk minden egyes darabja építőkockává válik, amelyből építkezni tudunk. Az persze már személyfüggő, hogy ki mihez fordul szívesebben a páratlanul gazdag szellemi hagyatékunkból.
Lehet, hogy ünneprontó leszek, de be kell vallanom, hogy a legszívesebben Rejtő Jenő életművéhez nyúlok vissza, ha úgy érzem, meghitt szellemi táplálékra van szükségem. Tudom, őt sokan csak egyszerű ponyvaszerzőnek tartják a mai napig, korántsem a magas kultúra letéteményesének. No és itt érkeztünk el az egyik nyugtalanító kérdéshez. Tudniillik, ahhoz, hogy mit jelent a kultúra ma? Nekünk, akik épp itt és most élünk és magyarok vagyunk. Nyilván erre a kérdésre nem én fogom egy egyszerű publicisztikában megadni a választ, amikor a témát komoly társadalomtudósok kutatják. Ettől függetlenül azért elgondolkodtat a dolog. Miért szeretem akár századjára is újraolvasni Rejtő könyveit? Mert senki más nem bánik úgy a magyar nyelvvel, ahogy ő. Egyszerre bravúros, leleményes, mégis egyszerű, közérthető és mindezek dacára szórakoztató. Számomra ő a Mester! Igen, így nagy M-mel. Mindig tőle próbálok stílust lopni valahányszor megtehetem. Meggyőződésem ugyanis, hogy a Mestertől nem lehet eleget lopni.
De ha őszinte akarok lenni, akkor el kell ismernem, hogy fogalmam sincs, mit jelent számunkra, a közösség számára a saját kultúránk. Hiszen ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk, és fogadni mernék rá, hogy nincs két olyan magyar, aki teljesen azonos választ adna a kérdésre. És talán így van rendjén, mert nem árt elosztani a munkát, hogy ki mit őrizzen meg inkább a magyar kultúra értékeiből.
Akad azonban egy másik nyugtalanító kérdés is. Szép dolog, hogy őrizzük és továbbadjuk meglévő értékeinket, de vajon képesek vagyunk-e új értékeket teremteni? Hozzá tudunk-e vajon tenni bármit is meglévő szellemi kincseinkhez, vagy már belefáradtunk mindenbe, és kényelmesen belesüppedünk a múlt értékeinek hedonista élvezetébe?
Kiss Előd-Gergely
