Még néhány nap, és újra vakáció. Nemcsak egy-két hetes, ami annyira rövidnek tűnik, hogy szülő és gyermek egyaránt úgy érzi, szinte semmire sem elég, hanem hosszú, nyári vakáció. Most még a napokat számolva várjuk. A gyermekek várják, mert fáradtak, mert unják a leckét, elegük van a számonkérésből, a kötelezőből, a szülők várják, mert unják a nyűgös gyermeket, unják a leckekészítéssel, tanulással járó civódásokat, a kötött iskolai programot, amihez folyamatosan alkalmazkodni kell. És a vakáció, ha már ilyen sokan várják, meg is érkezik. De mi legyen, ha megérkezett? Mert egy-két nap, esetleg egy-két hét talán jól is esik, ha édes semmittevéssel telhet, ha délig lehet aludni, pizsamásan ebédelni, és undorodva elfordulni mindenféle papírneműtől, ami a könyvet juttathatja a nebuló eszébe. De aztán mi lesz egész nyáron? – sok szülő dilemmája ez. Merthogy a gyermeket otthon hagyni egyedül – szinte szóba sem jöhet. Nem arra voltak nevelve ők. Ki teszi ki neki az ebédet? Ki felügyeli? És amúgy is, mit csinálna egész nap? Ülne a számítógép előtt, azt meg szinte senki sem szeretné vakációs programnak a gyermeke számára. Minden bizonnyal az idő múlásának számlájára írható, hogy egyre többet gondolkodom azon, mi hogyan volt annak idején, amikor én még, és mi van most, amikor én már, illetve a gyermekeim épp. Annak idején is volt várva-várt vakáció, volt dolgozó szülő, és a gyermeknek volt kulcs a nyakában. Legjobb esetben volt egy nagymama, aki szeretettel várta a vakációzó unokát, esetleg volt egy tábor, és azzal slussz. A nyár többi napját ki kellett tölteni, és ezzel a szülők többsége egyáltalán nem foglalkozott. Ráadásul úgy kellett a napokat eltölteni, hogy nem volt számítógép, internet, mobiltelefon – ez utóbbinak minden bizonnyal nemcsak a gyermekek, de a munkában ülő szülők is örvendtek volna, mert könnyebben tudták volna ellenőrizni, csemetéjük mikor, hol üti agyon a hirtelen rázúduló szabadidőt. Szóval, kulccsal a nyakunkban róttuk az utcákat, verődtünk bandákba a tömbházak között, sereglettünk fel egy-egy társunk lakásába, ha éppen esett az eső és a menedéket nyújtó lépcsőházakból, hangerőnk miatt a lakók kitessékeltek. Sok mindenre emlékszem, de arra, hogy unatkoztunk volna, arra nem. Pár éve immár a gyermekeim vakációznak nyaranta. Éppen úgy várják, mint mi vártunk hajdanán a szabadságot. De alig telik el egy rövid idő, már jönnek a kérdéssel: anya, ma mit csináljak? És anya szervez, vendéggyereket hív, vagy a sajátját pofátlankodja be valakihez vendégeskedni, programok után kutat és fizet keményen, hogy a drága gyermeket szórakoztassák. Már a tanév utolsó napjaiban folyik az egyeztetés a szülők között, hogy ki milyen táborról hallott, milyen árban, hová küldi a gyermeket, hogy oda menjen a barátja is, és a gyermek azon kapja magát, mire eljön a vakáció, neki már az egész nyara pontosan be van táblázva. És egyáltalán nem kell gondolkodjon azon, hogy miként szervezze meg saját szabadidejét, hogyan tud saját maga szórakoztatásáról gondoskodni, mert a kedves édesanyja és édesapja már meg is oldotta helyette. Csoda hát, hogyha marad néhány üres napja, már jön is a kérdés: és én ma mit csináljak? Ne legyen félreértés: nem minősíteni kívánom a mai gyermekeket vagy szülőket. A magam csemetéi is tipikus képviselői generációjuknak, tehát semmi alapom azt mondani, hogy rosszak vagy rosszabbak bármilyen szempontból is, mint mi voltunk. Csak érdekes néha megpróbálni kívülálló szemmel tekinteni a jelenségre, hogy mi, akik az egykori kulcsos nemzedékhez tartozunk, menyire más gyermekeket nevelünk, neveltünk. Hogy jobbakat vagy rosszabbakat? Kiderül.

Forró-Erős Gyöngyi