A magyar–csehszlovák határállomásnál fejeztük be az előző részt. Tehát mindannyian némi drukkal vártuk a vámosokat, nem mintha bármi tiltott árut vittünk volna, de a hatóság embereinek akkor még igen rossz volt az imázsuk. A belépő finánc szúrós szemekkel legeltette szemét a kupé utasain, s végigkérdezte a listáját, mi tilosat is viszünk. Még a fegyverre is rákérdezett a hölgyeknél, ami a néhány évvel korábbi vörös terror tükrében szócséplésnek számított. Az egyenruhás dolga végeztével távozott, a határőr pedig bepecsételte útlevelünkbe az odaillő stemplit. A csehszlovák oldalon ugyanezt eljátszottuk, emlékszem, a zord tiszteket úgy válogatták össze, hogy véletlenül se tudjanak magyarul. [caption id="attachment_91120" align="aligncenter" width="1280"] Csontváry: Tarpatak[/caption] Poprádon ledobáltuk a csomagokat, s átszálltunk a Monarchiában épített helyiérdekű, keskeny nyomtávú vonalra. Nagy élmény volt, hogy a két sínt (1000 milliméteres távolság) át tudtuk kisgyermekként is ugrani. Ótátrafüreden, egy szebb napokat látott turistaházban, többágyas szobákban szállásoltak el minket. Felettünk egy vidám zajos társaság lakott, mindig vártuk, hogy mikor zuhan le az egész manzárd a nyakunkba. Az estéket a felnőttek kanasztázással töltötték, mi gyerekek pedig gibiceltünk a nagyoknak. A következő napok életre szóló élményt jelentettek, megismertük a „lanovka” szót, a kabinos felvonó a Lomnici-csúcs alá vitte fel az utasokat. Kirándultunk a selmecbányai magyar orvosról elnevezett Téry-házhoz, megcsodáltuk a Tarpataki-vízesést, amelyet Csontváry is megörökített híres festményén. Megpihentünk a Tarpatak völgyében épült Zerge szállóban, és az 1255 méter magasságban épített Bilík menedékházban. Körbejártuk a Csorba-tavat és a megmosakodtunk a Poprádi-tóban. Külön érdekességet jelentett gyomrom számára a szlovák koszt. A ciganskapečienka (cigánypecsenye) és Maďarskýguláš minden étteremben szerepelt az étlapon, az utóbbihoz – eklektikus módon – a cseh knédli tartozott, savanyúságként káposztasalátával traktáltak. Az étkekhez természetesen sör dukált, amiből mi is kaptunk néhány kortyot. A szabadidőben jókat fociztunk vagy bevásároltunk. Az iparcikkek lényegesen olcsóbbak voltak a hazainál, így igazi (akkori) túrafelszerelést kaptam. A pionerky bakancs és a magas szárú tornacipő vitte a prímet, de az igen slampos, de nagyon praktikus tréningruhám (tetlaky) is sokáig megvolt. A csehszlovák műanyagipar előttünk járt, így számos konyhai felszereléssel gazdagodtunk a shoppingolás után. Egy elég randa sárga szemeteskosár még mindig szolgálja édesanyám háztartását. Egyszóval rendesen felrakodva érkeztünk a magyar határra, a vámos csak annyit kérdezett, hogy bakancs, tornacipő, tréningruha és műanyagáru van-e nálunk, s mi ártatlan képpel ráztuk a fejünket. A szlovák bevásárlási szokások idővel hagyománnyá váltak a családban, nem véletlen, hogy Bálint és Ambrus fiam egy szlovák szót ismer biztosan: obuv (cipő). Csermák Zoltán