Akárcsak Európa-szerte, a hazai élelmiszer-termelésben, illetve -forgalmazásban megvan a maga szerepe a helyi, a hagyományos, valamint a kézműves-termékeknek. Vannak országok, s azokon belül régiók, amelyek esetében ez a szerep, illetve piaci részesedés viszonylag jelentős. Ugyanakkor vannak, létezhetnek olyan sajátosságok, amelyek csak adott esetekben, régiókban vagy adott időszakokban éreztetik hatásukat. Országunkban, az utóbbi időszakban például az, hogy a hazai termelők jelentős hányada kénytelen-kelletlen rászorul importból származó alapanyagok (hús, liszt, sőt esetenként tej) felhasználására (is). Ha pedig nincs hazai, illetve helyi alapanyag, akkor fenntartások is megfogalmazhatók, legalábbis esetenként a helyi, a hagyományos vagy éppenséggel a kézműves-termékekké való minősítése tekintetében. Április 5-i lapszámunkban a hazai (de nemcsak) élelmiszergyártás és -forgalmazás egyes vetületeit felvázolva kilátásba helyeztük, hogy a későbbiek során megpróbáljuk feltérképezni a helyi, a hagyományos, valamint a kézműves-termékek tárgykörének egyes vetületeit is. Viszonylag bonyolult, legalábbis annak tűnő a helyi és a hagyományos termékek tárgyköre, s azokkal kapcsolatosan egyesek előszeretettel pengetnek meg érzelmi húrokat is, esetenként kitapintható az elfogultság és a szubjektivizmus. Amennyiben nincs szó egy túlhevített lokálpatriotizmusról, akkor rendjén is lennének a dolgok, de ugyanakkor a tárgyilagos elemzés megköveteli a pártatlanságot. De térjünk a lényegre: mi is a helyi, a hagyományos, illetve a kézműves? Erre nehéz lenne pontos és kimerítő választ adni, főleg akkor, ha nem kívánunk szemantikai fejtegetésbe bocsátkozni. Fogadjuk el, hogy a helyi az, amit itt helyben (egy adott településen, egy adott mikrorégióban) állítanak elő. De meddig terjedhet ez a kör, mert nemigen nevezhető helyinek, amit egy nagyobb régió­ban és több helységben állítanak elő, méghozzá ugyanazon megnevezéssel. Ugyanakkor, ami helyi, az nem feltétlenül hagyományos, lévén hogy a két fogalom, a helyi és a hagyományos között nem mindig van közvetlen (azaz egymást feltételező) kapcsolat. Talán ezért is igen jó érzékkel nevezte el Hargita Megye Tanácsa az általa havonta megszervezett vásárt Hagyományos és Helyi Termékek Vásárának. Az igaz, hogy úgy tűnne, a helyi velejárója a hagyományos, de ma már egyre gyakoribb, hogy a termelők nem csupán hagyományos termékekkel jelentkeznek a piacon az országszerte szervezett „hagyományos termékek” vásárán (azok egyike-másikján egyébként részt szoktak venni megyénkbeliek is, a fővárosban pedig már-már rendszeressé vált a Hargita megyei „székely mezőgazdasági-élelmiszeripari hagyományos termékek vására”). Így megyénkben is: a virsli vagy a parizer nem nevezhető hagyományos székely terméknek, de számos megyénkbeli húsfeldolgozó is gyártja azokat, készülnek olyan sajtféleségek is, amelyek receptje és előállítási eljárása „importból” származik, mint ahogy az itt helyben készült gyümölcsös joghurtot sem „ízlelgették” ezelőtt 40-50 évvel szüleink, nagyszüleink, és még kevésbé készítettek ilyesmit, de annál inkább „aludttejet” vagy „verttejet”. A kínálat bővítésére vonatkozó igyekezet ugyan nem elítélendő, de mégis visszásnak tűnik a szóban forgó vásárok eklektikus jellegének esetenkénti felerősödése. Ami pedig a kézműves-termékeket illeti, azok esetében már másabb, sajátosabb szempontok érvényesülnek, bár hazai viszonylatban azokra vonatkozóan nem létezik jogszabályozás. Apropó jogszabályozás: összhangban a vonatkozó uniós irányelvekkel, szabályzókkal a hagyományos termékekre vonatkozóan léteznek országunkban is törvényes előírások. Nevezetesen az élelmiszerek termelésének, forgalmazásának és az azokkal való kereskedésének szabályozására vonatkozó, utólag módosított és kiegészített 2001/97-es sürgősségi kormányrendelet. Egyetlen termék a névjegyzéken A szóban forgó sürgősségi kormányrendelet előírásai alapján, valamint az Európai Parlament és Tanács 2002/178-as szabályzatának megfelelően született meg közel négy évvel ezelőtt a mezőgazdasági és vidékfejlesztési minisztérium, az egészségügyi minisztérium, illetve az Országos Fogyasztóvédelmi Szakhatóság ama 2013/724/1082/360-as közös rendelete, amely révén szabályozták a hagyományos termékek atesztálásának rendszerét. (Amúgy 2013 előtt is volt hasonló jellegű közös rendelet, de az időközben „elavult”, ugyanis uniós szinten is megváltozott a kritériumrendszer.) Szinte érthetetlen okokból kifolyólag ennek a rendeletnek az alapján a múlt esztendő végéig országos viszonylatban csak alig 570 élelmiszeripari termék esetében bocsátottak ki hagyományos termék tanúsítványt. Megyénkben egyetlenegy ilyen termék van, egy Gyergyócsomafalván készült kenyér. Ugyanakkor a szomszédos Kovászna megyében több mint tíz hagyományos termék megnevezése lelhető fel a szaktárca által közölt névjegyzékeken. Állítólag túl bürokratikus az atesztálási eljárás, s ezért idegenkednek a helyi termelők. Megjegyezendő azonban, hogy Hargita Megye Tanácsa a helyi termelők számára lehetővé tette hasonló jellegű (de nem azonos!) atesztálás bevezetését, nevezetesen a Székely termék védjegy meghonosítását, amelynek megszerzése ugyancsak megköveteli bizonyos feltételek és kritériumok teljesítését. A tanács ez irányú ténykedése mindenképp dicséretes, de szerény meglátásunk szerint megvan a maga „tekintélye” az országos névjegyzéken való szereplésnek, azaz a közös miniszteri rendelet alapján kibocsátott atesztálásnak. De ha már a jogszabályokról esett szó, újólag utalnunk kell a 2016/506-os kormányhatározatra, illetve a 2017/57-es mezőgazdasági és vidékfejlesztési minisztériumi rendeletre. Ezek értelmében országunkban is kötelező és közvetlenül alkalmazandóvá vált az Európai Bizottságnak a 2014/665-ös felhatalmazáson alapuló rendelete, a „hegyvidéki termék” minőségre utaló bejegyeztetésre vonatkozóan. Ez egy fakultatív minőségre vonatkozó bejegyeztetés, de ennek a kifejezésnek a használati jogosultsága egyben tekintélyt is kölcsönöz akár európai viszonylatban is annak a terménynek vagy terméknek. Igaz, a feltételrendszer igen szigorú, és annak nem könnyű eleget tenni. A hagyományos termékekre (legyen szó mezőgazdasági termé­kekről vagy élelmiszerekről) az igazi rangot, a nemzetközi elismerést az uniós oltalom alatt álló ere­detmegjelöléssel, illetve földrajzi jelzéssel rendelkező termékek jelentik. Hazai viszonylatban igen kevés termék esetében létezik a szóban forgó uniós oltalom. Az elmúlt esztendőig egyetlen termék büszkélkedhetett azzal, hogy uniós oltalom alatt álló földrajzi jelzéssel rendelkezik, a topoloveni-i szilvaíz. 2016-ban eredetmegjelölési uniós oltalmat szerzett a Maros megyei, libánfalvi sós túró (Telemea de Ibănești), valamint uniós oltalom alatt álló földrajzi jelzéssel rendelkező termékké vált a szebeni szalámi. Április 7-én, pénteken jelentette be Petre Daea mezőgazdasági miniszter, hogy uniós oltalom alatt álló földrajzi jelzéssel rendelkező termékké vált a barcasági füstölt pettyes busa. Ugyanakkor utalt arra is, hogy még két hagyományos termék esetében végéhez közeledik a jóváhagyási folyamat. Egyébként uniós viszonylatban 1404 termék áll uniós oltalom alatt, azok közül a legtöbb olaszországi, franciaországi és spanyolországi (mindhárom ország esetében több mint 200). Ezekhez képest országunk valahol a sor végén kullog és jóval elmarad Magyarországtól is. Az anyaország esetében 17 mezőgazdasági és élelmiszer élvez eredetmegjelölési, illetve földrajzi jelzési uniós oltalmat, továbbá 8 pálinka rendelkezik uniós oltalom alatt álló földrajzi jelzéssel. A borászati termékek esetében 31 rendelkezik uniós oltalom alatt álló eredetmegjelöléssel és 6 esetében uniós oltalom alatt álló földrajzi jelzéssel. Eltérő „súlycsoportok”… Térjünk vissza arra, amire már utaltunk, nevezetesen a kínálat bővítés eredményezte eklektikus jelleg felerősödésére. Azt úgymond még szélesebb körűvé tette a piaci szereplők egyre változatosabbá válása. Ez esetben sem szeretnénk szemantikai fejtegetésekbe bocsátkozni, de a dolgok természeténél fogva a helyi, a hagyományos, valamint a kézművestermékek fogalmához szinte magától értetődően társul az kistermelő (jogi értelemben az engedélyezett magánszemély, a családi vállalkozás és az egyéni vállalat) vagy esetleg a mikrovállalkozás. Igen, mert a nagyobb „súlykategóriá­ba” tartozó vállalkozások magától értetődően sorozattermelésre vannak berendezkedve. Arról nem is beszélve, hogy az Adótörvénykönyv vonatkozó előírásainak értelmében sem lehet egy kalap alá venni például egy engedélyezett magánszemélyt és egy kft.-t. Ez utóbbi például fiskális nyugta kibocsátására kötelezett és rendszerint áfafizetőként van bejegyezve. (Egyébként mindezt szem előtt tartva furcsállandó, hogy a különböző jogállású piaci szereplők majdhogynem ugyanazon árakon kínálják portékáikat a vásárokon.) Ezt a maga nemében akár némileg ellentmondásosnak is mutatkozó helyzetet felismerve Kovászna megyében lépni próbáltak: a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara ernyője alatt 12 alapító taggal nemrégiben létrejött az Élelmiszeripari Kistermelők Tagozata. Igaz, korlátozó és szigorú kritériumrendszert fogadtak el: csak Kovászna megyében bejegyzett vállalkozások léphetnek be a tagozatba, és csak az olyan élelmiszergyártók csatlakozhatnak, amelyek kevesebb mint 10 alkalmazottal dolgoznak, a havi termelésük nem haladja meg a 6 tonnát, a kenyér és a pékáru, tej és tejtermékek, illetve hús és húskészítmények esetében csak hagyományos gyártási módszereket használnak, és termékeikbe nem kerül adalékanyag. Az áraik tekintetében elismerik, hogy nem tudják és nem is akarják felvenni a versenyt a nagyipari körülmények között termelőkkel, mert másabb a ráfordítás is, az árdifferencia arányaiban akár 50%-ot is jelenthet. Nem mondjuk, hogy követni kellene a Kovászna megyei példát, de az „egybeolvasztás” sem mindig nevezhető szerencsésnek. A kézművesség mint hagyomány Mostanság gyakran elhangzik a kézműves szó, de az egyet jelent valakinek és mást egy másvalakinek. Sokszor olvasni olyan feliratokat, hogy kézműves sör, kézműves fagylalt, kézműves édesség, hogy csak élelmiszereket emlegessünk. De hát ezzel is úgy vagyunk, mint azzal a bizonyos közmondással: „nem minden arany, ami fénylik”. Mert mi is a kézművestermék? Találtunk egy definíciót: „kézművességnek nevezzük az emberi erővel és kézi szerszámaival – a természetes alapanyagokon – végzett formaátalakító tevékenységet, és kézművesterméknek az így létrehozott termékeket.” Ennek a definíciónak a tükrében jelentős mértékben le lehet szűkíteni a termékek körét, amit kézművestermékeknek nevezünk. Ugyanakkor egyértelműen megállapítható: a gyártósoron előállított termékek nem lehetnek kézművestermékek. Továbbá az, hogy csak természetes eredetű alapanyagok „jöhetnek számításba” ugyancsak jelentősen szűkíti a termékek körét. Hazai vonatkozásban ugyan gyakran van utalás a kézművességre, de annak tárgyköre egy tulajdonképpeni jogszabállyal nincs leszabályozva. Ilyenképpen pedig akár egyedi vagy személyes megítélés kérdése is lehet a kézművesség. Az anyaországban viszont ez nem így van, ott nemigen lehet hancúrozni a „kézműves” szó használatával. Jogszabály rendelkezik arról, nevezetesen 2015 januárjától csak a Magyar Élelmiszerkönyv 2-109 irányelvében meghatározott élelmiszerekre írhatják rá ezt a jelzőt. Érdemes fellapozni és tanulmányozni ezt a jogszabályozást, mert sok mindent megtudhatunk, például azt, hogy kézműves élelmiszernek nevezhető az az egyedi jelleggel bíró termék, amelynek előállítása során a különös gondosság, a „mívesség”, a kézzel végzett és a szaktudás által irányított munkafolyamat dominál. Kézművesterméket elsősorban kézi technológiával állítanak elő, egyes munkafolyamatok gépesíthetők, azonban az előállításnak a közvetlen emberi irányításon és a kézi munkavégzésen, emberi erőfeszítésen, tapasztalaton kell alapulnia. Továbbá: kézművestermék előállítása során törekedni kell a felhasznált adalékanyagok, technológiai segédanyagok mennyiségének csökkentésére, valamint a természetes anyagok felhasználására. Nem használhatók fel az alábbi csoportokba tartozó összetevők: pótanyagok, imitátumok, mesterséges színezékek, édesítőszer, ízfokozók, aromák (egyes termékcsoportoknál engedélyezhető). Ra­gadjunk ki egy konkrét példát, nevezetesen a kézműves sertéshús-készítményeket. Nos, azok kizárólag rideg vagy átmeneti tartásban nevelt állatok húsából, belsőségeiből állíthatók elő. Tekintettel arra, hogy a hús minőségére az állat takarmányozása is közvetlen hatással van, a takarmánynak legalább a fele gabona, és ezen belül legalább egyharmad részben kukorica kell hogy legyen. Pontos előírásokról szerezhetünk tudomást az alkalmazott technológiára vonatkozóan is. De ne bocsátkozzunk részletekbe. Ám arra mindenképp utalni kell, hogy az előállítónak rendelkeznie kell a termékek előállításához felhasznált összetevők eredetét igazoló bizonylatokkal, az összetevők minőségére vonatkozó leírással, a gyártás körülményeinek megfelelő, a minőség-ellenőrzésére alkalmas rendszerrel vagy annak adott körülmények között értelmezhető elemeivel. Azt talán mondanunk sem kell, hogy mindez feltételezi a megfelelő nyilvántartások vezetését is. Nem véletlenül példázódtunk a kézműves sertéshús készítményekkel. Mondjuk ezt annak okán, hogy olyan körülmények között, amikor romániai viszonylatban a sertéshús szükségletnek 50 százalékát importból fedezik, s abból kifolyólag a feldolgozásra kerülő alapanyag nemigen nevezhető „friss sertéshúsnak”, s megyénk esetében pedig mindezt tetőzi az is, hogy egyetlen vágóhíd sem működik, akkor honnan is kerül elő az, amivel nemrégiben kérkedett egy fővárosi vásárszervező: „székely termékek, székely alapanyagból”. Tehát van, amikor ajánlatos a visszafogottság, a kézművestermékek ajnározásakor… Hecser Zoltán