A sors különös szeszélye, hogy az elmúlt másfél évben a gondolataim sokat jártak a horizont fogalma körül. Ehhez annyi háttérinformációt hadd áruljak el, hogy jómagam a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemen dolgozom oktatóként, az egyetem kaposvári campusának egy igazán családias szegletében, a Rippl-Rónai Művészeti Intézetben. Művészettörténészi munkám mellett az intézet tu­dományos és művészeti folyóirata, az Artcadia egyik szerkesztője is vagyok, és az előző lapszámunknak éppen a HORIZONT volt a témája. A véletlenekben nem nagyon hiszek, így csak egyszerűen örömmel fogadtam a hírt, hogy Halmos Klára, a Kapos Art Képző- és Iparművészeti Egyesület titkára ugyanezt a fogalmat hívta elő az itt bemutatott tárlat címe gyanánt.
Szerkesztőként tehát számos írás átment a kezemen az elmúlt időszakban, amelyek a horizontról szóltak, és magam is kerestem a definíciót – mit jelenthet számunkra a horizont, hányféle jelentéstartalommal ruházzuk fel ezt a szót.

Ha mások terminusait se­gítségül hívjuk, idéz­hetjük, a horizont: „valami látható, mégis illuzórikus, valóságos, mégis nem létező, egy térbeli koordináta és mentális konstrukció”. Egy vonal, ami látszólag „élesen elválaszt két birodalmat egymástól: az eget a földtől, a légkört a talajtól, a közeget, amelyben mozgunk, az anyagtól, amelyen állunk.”
Visszaidéztem saját emlékeket és irodalmi élményeim után nyúltam. Kosztolányi Dezső Esti Kornél című novellafüzérének egyik története jutott eszembe, amikor a vonaton utazó főhős türelmetlenül várja, hogy végre megpillanthassa a tengert. Nemcsak ő, de szinte minden utas sorfalat áll a vasúti kocsiban, hogy „kellő pillanatban magasra emelt szívükkel, egy kiszakadó, boldog sóhajjal üdvözöljék a tengert” – mondja Kosztolányi. A tengert, ami felett kinyílik a tér, a messzeségben pedig ott húzódik – szerényen? hivalkodóan? ki milyennek látja – egy vonal, a horizont vízszintese.
Addig-addig, a sok feltoluló gondolat végül bennem is szöveggé formálódott, és a lapunkban megjelent, horizontról szóló írásomnak végül azt a címet adtam mint egyfajta saját értelmezést, hogy ahol a látható és a láthatatlan összeér.

Tegnap aztán ráébredtem, milyen találó összefoglalása ez nemcsak a horizont fogalmának, de a képzőművészetet is nagyon érzékletesen jellemzi. Hiszen az alkotófolyamat nem más, mint kreatív létrehívása egy láthatatlan ideának, elképzelésnek, ötletnek, ami abban a pillanatban, hogy a művész matériát ad hozzá, és formát ölt, átlép a látható világba. A tudati síkról a háromdimenziós térbe testesül – és ha a művész elég ügyes, akkor megőriz valamit a láthatatlanban rejtőző isteniből, áthoz valamit a semminek látszó mindenből, ami aztán tárgyiasulva rezeg tovább ebben a térhez és időhöz kötött világban. Mert ahogy Pascal mondja, „Mert végre is, mi az ember a természetben? Semmi a végtelenséghez, minden a semmihez viszonyítva, közép a semmi és a minden között”.

A kiállítás egy szeletet kínál fel ezekből a világunkba transzportált ideákból – 30 művész különböző médiumokba fogalmazott gondolataiból.

Vörös András kurátori válogatásában ez a médium dominánsan a festészet, de emellett fotóalapú printeket, hagyományos és számítógépes grafikát is láthatnak a falakon, néhány üvegplasztikát a kihelyezett posztamenseken, illetve a televízió kivetítőjén egy animációt és három performansz dokumentációját. S talán nem kerülte el a figyelmüket, amikor a tárlatra érkeztek, a bejárat felett a Megyeháza homlokzatára függesztett műalkotások néhány színes foltja (egy közülük itt bent is látható), ezek művész-zászlók, amelyek a Kapos Art különböző tematikus kiállításaira készültek, és díszelegtek már a szigetvári Zrínyi-vár falain, a kaposvári Fő utcán fesztiválközönség előtt, és nagy öröm számunkra, hogy jelenleg itt loboghatnak pár héten keresztül, ezen a hatalmas téren.
A festmények és hagyományos technikákkal készült grafikák többsége absztrakt formákon keresztül szólal meg, egy részük tisztán festői vagy rajzos, vonalas gesztusokból építkezik, mint Balló Andrea, Damó István, Deák Németh Mária, Simon Tamás, Rónai Gábor és Varga Geri képei.

Közös bennük a belső emóciókból táplálkozó alkotói attitűd, a nonfiguratív megközelítés, némelyiküknél több az erő, energia, lendület, másikuknál lágy vonalak, elomló formák sejlenek fel.
Vörös András is gesztusképeiről ismert, bár itt kiállított fekete-fehér-vörös kompozícióin a festői elemeket személyes fotók részleteivel kombinálta. Ő a kiállítás kurátoraként megérdemli, hogy külön felhívjam a figyelmet legalább egy képére, amin egy NON STOP feliratú posztamensen teátrálisan pózol – a művész emlékművé válásának groteszk mementójaként.
Lőrincz Róbert akvarelljein, Lengyel Zsüliett festményén és Pató Károly aprólékos kidolgozású linóleummetszetein az absztrakt formák közé ironikus-szürrealisztikus hangsúlyokkal keverednek az általunk ismert valóság elemei. Dobó Krisztina és Pálinkás Mariann festményein, Jónás Péter grafikáján a geometria követel teret magának, hogy a finom színárnyalatok és foltok között érvényesülni tudjon.
S’őke Barbara üvegplasztikáin organikus formákba illeszkedő absztrakt minták és jelek csillannak fel, Lendvai Péter Gergely ragasztott síküveg lapjai között óraszerkezetek sziluettje rétegződik.

Almássy Krisztián aranyban pompázó alkotása egyfajta átmenet a festészet és plasztika között, mint egy modern oltár, rajta a drapéria és az arany a tradicionális művészet eszközeit idézi – ebben a léptékben igazán túlburjánzó, a modern világ divatrajongó luxusa csillog ki belőle.
Ezt fekete-fehér fotó alapú munkák, Károly Sándor Áron és Halmos Klára alkotásai fogják keretbe, utóbbi egy elkapott fényjáték lírai grafikáját, előbbi látképekbe türemkedő repülőgépek baljós vízióját vetíti elénk. Szilák Andrea az ember önpusztító hajlamát felvillantó Atommanga című munkája hasonló üzenetet hordoz, és más eszközökkel, de ugyancsak az emberi természet önmagát veszélyeztető cselekedeteire, jelen esetben a plasztikai sebészet használatára reflektál Peruzzi Boglár fotója is.
A képernyő előtt megállva négy művet láthatnak, az egyik a Bálint Szilárd rendezésében készült Budapest Spaceport című animációsorozat 2. epizódja, amely egy utópisztikus világot villant fel budapesti űrállomással és a mesterséges intelligencia miatti félelmek tolmácsolásával. Az animáció mellett Parragi Eszter improvizációs performanszainak felvételei szerepelnek, amiket eredetileg a szigetvári művésztelepen láthattak a részt vevő alkotók. A videók összeállításában Vuncs István segédkezett, aki jelen helyszínen is velünk van, hogy dokumentálja az eseményeket.

Tudom, hogy ez a sok név kicsit sűrű, de 30 alkotóról beszélni érdemben egyszerre úgysem lehetséges, hiszen sokfélék, más-más univerzumot emelnek be ebbe a kiállítótérbe. Ami biztosan összekapcsolja ezeket a neveket, az a több mint 30 esztendeje működő művészeti egyesület – ami szellemi közösség is egyben –, ami segíti, hogy ilyen események, közös tárlatok létrejöjjenek, s ők mind itt legyenek – legalább nevükkel és alkotásaikkal. Hogy nyissanak egy olyan horizontot, amit itt és most csak ők tudnak felmutatni abból, amit a láthatatlan világból a láthatóba hoztak.