Az előző részben elkezdett Kelet-érzékelésem, illetve a keleti vallások és relaxációs módszerek nyugati térhódítása kapcsán, ezek logikus folytatásaként természetesen saját magamat is meginterjúvoltam. Fontos válaszolnom néhány Kelettel kapcsolatos kérdésre. Egyrészt, mert magamnak is tisztáznom kell, miért megyek újra oda, miközben bennem van mindenféle ellenállás. Másrészt, van néhány fontos felismerés, amelyeket föltétlenül el kell mondanom az Európában szárnyra kapott keleti valláskultusz kapcsán.

Azt hiszem, a nyugati embert leginkább az a nyugalom vagy legalább a nyugalom ígérete vonzza, amely a keleti gondolkodás és vallásos életvitel velejárója. Hogy ez a megváltoztathatatlanság tudomásulvételét jelenti, hogy a keleti ember az életét a vágyakról való lemondással, a hiányok elfogadásával éli, hogy a boldogság, a megtisztulás, a belső egyensúly a földi hívságoktól való megszabadulást jelenti számára, lehet, hogy nem nyilvánvaló első rápillantásra. De menet közben nagyon szimpatikussá válhat és válik is. Ne feledjük, valamikor a keresztény ember, ha megnyugvásra, magába fordulásra, önfejlesztésre vagy épp felejtésre vágyott – kolostorba vonult. Mára nemcsak ezek a csodálatos, néha egészen kivételes, külsőségeikben is bizonyos értelemben – külön cella, gyönyörű kert, csodálatos kerengő, pompás templom – luxuskörülményeket biztosító zárt és nagyon elzárt közösségek szűntek meg, de lassacskán maga az eszme, és vele együtt az igehirdetés helyei is kiürülnek. Nemcsak Darwin és az első tudományos világkép jelentette hatalmas konkurencia vezetett ide, hanem az egyház berkeiben tapasztalt egyre több ellentmondás, botrány, váratlan nyitás, nehezen értelmezhető magatartás is, amely nyitott fülekre és szívekre talált az egyre több szabadságra vágyó, a tiltásokat, gátakat elvető diáklázadások, filozófiák és reklámok fertőzte generációkban, amelyet aztán a mai kor szelleme betetőzött. Igen, sok mindenbe bele lehetett kötni, mert ugye a kereszténység nemcsak a szeretet, hanem a büntetés, a követelés, a megfeleltetés, az elvárások és határok kemény hirdetője is. Aminek betartása nehéz és kényelmetlen. Arról már nem is beszélve, hogy egyértelműen nőről és férfiról, meg a családról regél, meg mindezek szentségéről, amely ugyebár nem fér össze a mainstreammel. Ami kiebrudalta ugyan az ősi hitet, miközben valamiféle furcsa közösséget is teremtett vele, hisz a krisztusi szeretet eszménye, és a mind egyformák, mind egyenlők vagyunk felkiáltás szépen és békésen egybecseng. És lám-lám, mégis kizárják egymást. Egyre hitetlenebbé és egyre kaotikusabbá válik öreg kontinensünk, rajta látszólag egyre szabadabbá az emberei, akik ennek ellenére nem találnak igazi megnyugvást, örömöt és harmóniát ebben a világban. Némelyek azért nem, mert megváltozott a világ és nem találják benne a helyüket. Mások azért, mert még másabbá tennék a világot, és most ezzel, így még nagyon elégedetlenek. Mindannyian keresnek valamit, más-más okból. És ez a valami rendszerint a megnyugvást, valamiféle, legalább időszakos fogódzót és ezzel biztonságot jelent, egyfajta menekülést a valóságtól. És épp ez, a valóság borzalmai, kényelmetlenségei, bajai, a boldogtalanságtól, a boldogtalanságból való menekülés vágya, illetve pillanatnyi lehetősége a közös mindenféle hitben, rítusban, vallásos rendszerben. Vagy úgy, hogy egy jobb, szebb világot ígér egy távoli jövőben, vagy úgy, hogy lehetőséget teremt olyan élethelyzetek, olyan élmények megtapasztalására, amelyek mintegy párhuzamosan működnek a valósággal. A bennük megmerítkezőt kiléptetik a mindennapokból. Ha egy kicsit belegondolunk, rájövünk, hogy ugyanazt teszik, amit a szépirodalom vagy az utazás. Természetesen mindegyik más módszerrel. Valójában mindegyik élmény lelki utazást is jelent. Ilyenkor belső tájainkon barangolunk, azokra csodálkozunk rá, ismerjük meg jobban, alaposabban, fedezzük föl a sokáig észre nem vett oldalait vagy apró zugait, de legfőképp a szellemi rejtelmeit, melyek sokaknak nehezen tárulnak föl. A szépirodalom megteremti azt a szinte elképzelhetetlen csodát, hogy kiragad minket a saját életünkből. Miközben sorsokkal, történetekkel, a történelemmel, személyiségekkel, gondolatokkal és olyan, szinte megfoghatatlan érzelmi ráhatással kalauzol bennünket a világban, amelyek állandó önvizsgálatra, önmagunkkal való szembesülésre késztetnek. Az utazás gyakorlatilag is más világba röpít. Hosszabb-rövidebb ideig azt is mondhatjuk, hogy egy más ember életét éljük. Semmivel össze nem hasonlítható élmény ez, amelyet elég nehéz elmagyarázni annak, aki nem próbálta. Hisz ismereteket, érzéseket, elképzeléseket, gondolatokat mozgat meg úgy, hogy mindezeket adja is, miközben a mindennapjaink olyan közegben, olyan emberek és olyan körülmények között telnek, akikkel és amilyenekkel lehet, hogy soha többé nem találkozunk. Benne van az egyszeriség, a megismételhetetlenség minden varázsa, karöltve az ismerősség, a már legalább szellemileg tapasztalt, a vágyott világ örömével és biztonságával. És kivételes módon éljük meg benne a két való világ egységét. Ami óhatatlanul az 1Q84-et juttatja eszembe, Murakami hatalmas, háromkötetes regényét, amelyben ugyancsak tetten érhető saját életünk és lelkünk két világot és még több szempontot egyesítő képessége. A regény sok mindent elmond a kortárs Japánról. Ráadásul egy kivételes irodalmi teljesítmény, amely azért néhány érdekes kérdést is felvet. Például azt, hogy hogyan értelmezhetők a szimbólumai? Különben ez a szerző összes művével kapcsolatosan rendszeresen felmerül és sokszor nincs kielégítő egyértelmű válasz. Ezúttal maga a szerző is olyan értelmezést ad, amely nehezen elfogadható, ami önmagában is egy érdekes helyzet. Annyira furcsa, számunkra idegen ez a jelenség, mint sokszor maga Kelet. Az irodalom is, az utazás is véges: ha befejezzük a regényt, ha hazatérünk a kirándulásról, óhatatlanul újra elmerülünk a mindennapokba. Ezzel szemben valamelyik vallásuk, filozófiai gondolatrendszerük elsajátítása és rendszeres gyakorlása beépül a személyiségbe. Viszonyulást, magatartást, életvitelt jelent, egyben eszközt is, nemcsak arra, hogy megalkossa saját belső, vágyainak és elképzeléseinek megfelelő, neki tetsző valóságát, melyben képes fejlődni és jól érezni magát, hanem arra is, hogy szabadon közlekedhessen a külső és belső valóság között, anélkül, hogy bármiféle konfliktus adódna belőle. Mi több, képessé teszi arra is, hogy a hétköznapi történések terheit kezelje a választott belső világának módszereivel. És ez mindannyiunk vágya. Albert Ildikó