Hetvenöt évet töltött január 27-én Kovács J. Attila professor emeritus, nyugalmazott főiskolai tanár. Marosvásárhelyen született 1944-ben, de tősgyökeres székelykeresztúrinak vallja magát, s bár Magyarországon él, az Alsó-Nyikómenti Rugonfalván vagy Százhalombatta-Dunafüreden egyaránt otthon van. A tanár úr elektronikus levélben válaszolt kérdéseimre. [caption id="attachment_83706" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Török Tamás[/caption] – Ön Marosvásárhelyen született, Székelykeresztúron érettségizett. Milyen családból származik? Hol töltötte a gyerekkorát? – Igaz, hogy Marosvásárhelyen születtem, de tősgyökeres székelykeresztúri vagyok. Székelykeresztúron töltöttem gyermekkoromat, ott jártam iskolába, ott érettségiztem a hajdani unitárius gimnáziumban, amely akkor a Petőfi Sándor nevét viselte (ma Berde Mózes Unitárius Gimnázium). A háború idején születtem (Székelyföldön, Magyarországon), amikor apám katonai szolgálatot teljesített, de féltette anyámat (betegség, menekülés stb.) ezért az alakulatához közelebb levő, biztonságosabb helyre segítette. Aggodalma maga felé is beigazolódott, mert 1944-ben a román átállás következtében, alakulatát a Kárpátokban bekerítették, Gyergyótölgyesen orosz fogságba esett, hadifogolyként Oroszországba vitték, ahonnan csak 1948 őszén szabadult. A hír, hogy foglyok jönnek haza, egészen lázba hozta akkor a helység gyerekcsapatait, naponta kijártunk a vasútállomásra és vártuk a vonatokat, amíg egyszer egy csoporttal megérkezett egy nagybajuszos ember, akire azt mondták, hogy Ő az én apám, és aki szépen ölébe vett. Ezért a keresztelésemre csak négy és fél éves koromban került sor. Különben mindkét szülői ág, apám Kovács József, ill. édesanyám Csíki Zsuzsanna vonala régi, a fejedelemség koráig követhető protestáns gyökerekkel rendelkezik. A Kovács-ág református, felmenőim között többnyire gazdálkodók, katonák, hivatalnokok és ún. hétszilvafás nemesek vannak (ilyen Kovács János lófő). A Csíki-ág unitárius, a felmenők, akik Nagyajtához és az Erdélyben megtelepedett lengyel menekültekhez kapcsolódnak, már az 1848-as forradalom előtt Keresztúron éltek, köztük találunk gazdálkodót, lelkészt, tanítót, iskolaigazgatót (ilyen Csíki Áron ükapám, unitárius lelkész vagy Koronka József, az unitárius gimnázium igazgatója). A család, amelybe születtem gazdálkodással foglalkozott, klasszikus önfenntartó egységet képezett a régi Székelykeresztúr Alszeg nevű térségében. Apám szőlős-technikusi ismeretekkel rendelkező, közbirtokossági vezetőségi tag volt, aki szépen énekelt, nagyon szerette a kultúrát és évtizedekig tagja volt az 1895-ben alapított fúvószenekarnak; anyám háztartásbeli, aki szerette a virágokat és a természetet, mozgássérülten is sokáig művelte a szőlőt, sokat olvasott még idős korában is. Bár szüleim nagycsaládból származtak (apámék ötön, anyámék haton voltak testvérek) mi csak négyen alkottuk gyerekkorom családját: anyai nagyanyám (Csíki Miklósné szül. Patakfalvi Anna), édesapám, édesanyám, és magam, mint gyerek (mivel már nem születhetett más testvérem). Ez a szám munkaerő szempontjából mai szemmel is kevés, hát még az ötvenes-hatvanas években, amikor nyakunkon volt a sok (saját és rokonsági) mezőgazdasági föld, az állattartás, a sok beszolgáltatás, a kulákság, amelyek valamilyen módon mind keserítették gyermekkorom világát. A mezei munka, a szántás, a cséplés, a kaszálás, a kapálás stb. elsőbbsége, a játék, a kirándulás, a tanulás másodlagossága nagyon szomorította sorsomat. A padláson vagy a széna odorban bújtam el, hogy olvashassak. Mégis, visszatekintve az eltelt időre, azt mondhatom, hogy a gyerekkorom számomra az igazi munkára nevelés iskolája volt, ekkor alakult ki fizikai-szellemi munkabírásom, vonzalmam a sport, a természet, az erdő-mező világa felé, fogékonyságom a tudás és az értelmiségi foglalkozások iránt. Az 1956-os forradalom idején hallgattuk a Szabad Európa rádiót, amely közvetítette többek között nagyapám testvérének, dr. Csíki Gábor unitárius püspöki helynöknek budapesti beszédét. Utána nagyanyám és szüleim sokáig búsultak, sírtak, féltek a lehetséges következményektől, amely végül azért nem következett be, mert a püspök-helynököt amerikai barátság védte. A hatvanas évek kollektivizálását viszont már nem lehetett kivédeni, engem egy hétre hazaküldtek az iskolából, tornyosodtak az anyagi nehézségek, míg végül, egy évvel az érettségi előtt, apám alá nem írta alá a belépési nyilatkozatot.   – Hogyan lett természetjáró, természetszerető ember? Emlékszik a pillanatra, amikor úgy döntött, hogy biológus/botanikus lesz? Volt ilyen pillanat? – A székelykeresztúri középiskolának Barabás Vilmos igazgató idején kiváló tanárai voltak. Közülük is, fejkészülésemben nagy szerepet játszott Gerendi Ilona, Ütő László, Farkas Margit, Farkas Jenő, Lukács András, Nagy Ferenc, Ferencz Árpád és Nagy Emma tanárok hozzáállása. Szerettem a könyveket, a sportot, tagja voltam az iskola kézilabda csapatának (amely eljutott Marosvásárhelyre, nagy csapatokkal mérkőzni a régi lovardában), szerettem a történelmet, a földrajzot, de talán még jobban az erdő-mezőt, amely a legnagyobb szabadságot jelentette számomra. Mondogattam is, de kár, hogy anyám nem könyvtáros és apám nem erdész. A maga módján mégis, úgy a család, mint az iskola hozzájárult a természetjárás, a természetszeretet, a spontán ökológiai tudás kibontakozásához. Ezen kívül, családi barátunk volt dr. Pap Sámuel erdélyi botanikus, aki a háborúból hozott neurózisos-betegsége ellenére, különös terepi teljesítményekre volt képes. – Iasi-ban végezte az egyetemet. Miért éppen Iasi-t választotta a továbbtanulás helyszínéül? – A jászvásári egyetem választásához generációs összetartás miatt került sor. Azokban az években sokan mentek Moldva régi egyetemére tanulni, abban a reményben, hogy a tanulmányok befejezésével az állami kihelyezésekkor könnyebben visszakerülhetnek Erdélybe. A folyamat azonban csak az orvosi képzésben és csak időszakosan működött, inkább csak néhány évre volt meghatározó. Én magyar felvételivel, közepes román nyelvtudással kerültem a jászvásári „Al. I. Cuza” Tudományegyetem Biológia-Földrajz Karára, majd szereztem a biológia-botanika szakon középiskolai tanári oklevelet. – Feltételezem, hogy kiemelkedő eredményei voltak az egyetemen, hiszen a következő öt évben is Jászvásáron maradt. Milyen munkát végzett és miért jött el végül Moldvából? – Kezdetben főleg a helytállás, a megfelelés volt a legfontosabb, hisz mikor szüleim megtudták, hogy bejutottam az egyetemre, elsírták magukat. A helytállás erősítésében segített a gyerekkorban kialakult munkabírás és a kitartás. Az egyes előadások után, a román nyelvű szövegeket, magyar jegyzetek megfelelőivel hasonlítottam össze, kivonatokat készítettem stb. és félévkor láss csodát, mindenből jelest szereztem. Aztán így ment ez végig egészen az egyetem befejezéséig. Közben egyes tanáraim kérésének eleget téve (ilyen volt prof. C. Dobrescu) magyar egyetemi tankönyveket, jegyzeteket fordítottam román nyelvre (pl. Soó Rezső Fejlődéstörténeti növényrendszertanát). Mindezek nemcsak erősítették saját szakmai tudásomat, képzésemet, de felvillantották a tanszéki kutatásokba való bekapcsolódás lehetőségét is. A végső elhatározást a kutató-biológia világa felé, mégis három karizmatikus személyiség élete és munkássága befolyásolta: Ramon y Cajal írása [Kutatásra vezérlő kalauz c.], Selye János könyve [Álomtól a felfedezésig c.] és a székelyudvarhelyi származású, Budapesten élő Soó Rezső professzorral való intenzív diákkori levelezés. Az egyetemi évek alatt és utána is, Székelyföld nyugati sarkától a Prut-menti egyetemi központig a nagy távolságot amolyan váltakozó körbeutazással oldottam meg Jászvásár-Bukarest, ill. Jászvásár-Kolozsvár beiktatásával, ahol az egyetemi herbáriumok, botanikus kertek és könyvtárak érintésével, ismeretséget, majd barátságot kötöttem számos erdélyi és Kárpátokon túli botanikussal. Szakdolgozatom témája terepbotanikai jellegű volt, a sükői Rez-hegy növényzetéről írtam.  Az államvizsga után, az Egyetemi Tanács javaslatára, végül a tudományos kutatást és a felsőoktatást választottam életpályámnak, így 1970-1975 között a jászvásári Antibiotikum Gyár Kutatórészlegén, majd az egyetem Biológiai Intézetében dolgoztam, mint tudományos kutató és egyetemi oktató. Részt vettem az egyetem Kárpátokbeli, Pongráczi Kutatóbázisának a fejlesztésében, növényföldrajzi, genetikai gyakorlatok vezetésében, florisztikai-cönológiai kutatási projektek megvalósításában. Tanulságos volt a „Moldvai növénytársulások áttekintését” megalapozó kutatásunk [1973-1975], amelynek során Moldva szinte minden megyéjébe eljutottam. Ekkor találkoztam először a moldvai csángók kis csoportjaival is, amely nagy élményt jelentett számomra. Másik érdekes kutatási munka a Békás-szoros növényzetének botanikai-ökológiai értékelése volt. Végül egy családi esemény alapjaiban behatárolta az egy évtizedes moldvai működésemet. Édesapám 1974 januárjában hirtelen elhunyt, édesanyám egyedül maradt, én pedig közelebb szerettem volna kerülni hozzá. Az erdélyi egyetemi központok azonban akkor magyar kutató számára általában „zárt városoknak” számítottak. Hiába volt szülővárosom Marosvásárhely, a városi pártbizottság a kérelmeket válasz nélkül hagyta. A következő évben (amolyan kerülő úton) egy bukaresti sikeres versenyvizsga során a Mezőgazdasági és Erdészeti Akadémia (ASAS) keretében működő, brassói központú Akadémiai Pázsitkutató Intézethez kerültem, kezdetben, mint főállású tudományos munkatárs, majd osztályvezető. –1990-ig Brassóban dolgozott. Mit tart a legfontosabbnak ezekből az évekből? – Az intézeti program számomra két tematikában nyújtott kutatási lehetőséget: az egyik az alapkutatásokhoz kapcsolódó növényi genetikai tartalékok, a másik a gyepvegetáció tipológiai megalapozása. A gyepnövényfajok (füvek és pillangósok) genetikai tartalékainak a feltárása (tájfajták, géntípusok, populációk), a biológiai alapanyag-kutatás megalapozta a hozzá kapcsolódó nagy tematika, a növénynemesítés és a magtermesztés sikerességét. A gyepvegetáció (rétek-legelők) ökológiai-tipológiai vizsgálata viszont a kezelési technológiák, az akkor egész Európában divatos műtrágyázási (NPK) kísérletek számára volt nélkülözhetetlen. Hasonlóan Fundulea-hoz, a brassói intézet is országos szintű kutató-állomás hálózattal rendelkezett, így szinte korlátlan lehetőség kínálkozott populáció-minták gyűjtésére, kísérletekre, rétek-legelők növényzetének cönológiai-ökológiai vizsgálatára nemcsak Erdélyben és a Kárpátokban, de a Bánságban, a Partiumban és Moldovában. Hozzáteszem, hogy később (már szombathelyi működésem idején) amikor 1992-ben néhány hetes izraeli tanulmányúton vettem részt, a génbank intézetben viszontláthattam saját gyűjtéseimet, köztük a székelyföldi anyagokat is (pl. nádképű csenkesz, réti csenkesz, angolperje és más füvek, továbbá alakor, lófogú és nyolcsoros kukorica kollekciók stb.). A több éves terepi és kísérleti vizsgálatok hozzájárultak, hogy a jászvásári Egyetemen (1981)  „Az őshonos évelő-pázsitfűvek genetikai tartalékai” c. dolgozatommal elnyerjem a „biológiai tudományok doktora” tudományos fokozatot. Újdonságnak számított, hogy a Kárpát-régió természetes génforrás-anyagainak az értékelésében, a gyepvegetáció egységeit is jellemző cönológiai-ökológiai fajcsoportok rendszerét dolgoztam ki és alkalmaztam. Az évek során társszerzője lettem egyes minősített fajtáknak, szervezője voltam az ország gyeptipológia térképét elkészítő kutatócsoportnak, gyepminősítési rendszereknek (Bonitarea pajistilor). Mindkét vonalon, a kutatási eredmények európai programokban való részvételre (FAO, IBPGR-konferenciák) jogosítottak fel. Így kerültem közvetlen kapcsolatba nemcsak a KGST-országok kutatóival, hanem az európai pázsitfű- és rét-legelő kutatás Mekkájának számító Grassland Research Institute (Wales-Aberystwyth) szakembereivel. – A rendszerváltás után kitelepedett Magyarországra. Miért döntött így? Mi vezetett a 2010-ben átvett Köztársasági Arany Érdemkeresztig? – A fordulat után, erdővidéki technikusunk mondása most is cseng fülemben: „reméljük, hogy a következő 25-30 évben a román-magyar megbékélés fog érvényesülni”. Talán annyi nap sem telt el, amikor az amerikai Tom Lantos romániai látogatása alkalmával megkérdezte Ion Iliescu elnököt, hogy mikor lesz magyar állami egyetem, amelyre a válasz az volt, hogy rövidesen, de még várni kell egy kicsit. Ez a kicsit-várás a mai nap is tart, igaz közben magyar segítséggel létrejött a Sapientia egyetemi hálózat, amely nagy előrelépést jelent a három évtizeddel korábbi állapotokhoz képest. Magam az 1990-es év tavaszán abba a váratlan helyzetbe kerültem, hogy szakterületünkre az MTA két romániai tudományos kutató (egy román és egy magyar) számára küldött meghívást magyarországi intézeti látogatásra. Magyar kutatóként rám esett a választás, így a kolléga Funduleát, én Brassót képviselve élveztük a Bócsa Iván akadémikus szervezte szakmai látogatásokat kutatóintézetekben és egyetemeken. Mindenütt nagy szeretettel fogadtak, több helyen munkalehetőség is kínálkozott, vonzott az oktatási lehetőség, így került a választásom az Őrség közeli Szombathelyre, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolára [2008-tól Nyugat-magyarországi Egyetem, 2018-tól Savaria Egyetemi Központ, ELTE]. A Természettudományi Intézet Növénytani Tanszékére 1991 őszétől kerültem, ahol kezdetben, mint docens, majd 1993-tól mint főiskolai tanár, egészen nyugdíjazásomig működtem. Személyemet valahogy édesanyám is követte, aki utolsó tíz évében testvérével úgy lakott Budapest közelében, hogy én őket évente többször is hazahoztam Erdélybe. Szombathelyen az oktatás keretében elsősorban a botanika alap- és törzsanyagának (növényszervezettan, növényrendszertan) vezető tanáraként (szakfelelős, tanszékvezető) tevékenykedtem, az oktatásfejlesztés vonalán 1993-tól elindítottam a Növénytársulástan-Növényökológia c. tantárgy oktatását. Mindezekre felkészülést és jó hátteret biztosított a korábbi géntartalék kutatás (morfo-anatómia, bioszisztematikai, chorológiai, ökológiai feldolgozások). 1994-től kezdődően két egyetemi doktori iskola (Sopron, Pécs) programjában vettem részt, különösen a Magismeret, a Növénycönológiai szeminárium és a Botanikai terepgyakorlatok oktatójaként, PhD dolgozatok bírálójaként-vezetőjeként. A fontosabb kutatási eredmények, kezdetben a főiskola regionális szerepköréhez igazodva, különösen a Dunántúli és a Pannon régió szünbotanikai kutatása, természeti növényzeti örökségének vizsgálata és megőrzése köré csoportosultak: Vas megye növénytársulásai, a „vasfüggöny-zóna” diverzitásvizsgálata, a Kőszegi-hegység és Kőszeg-hegyalja réttársulásai, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park, a Fertő-Hanság NP és az Őrségi NP botanikai-ökológiai állapotfelmérése, a Mura-mente TK botanikai megalapozása stb. Később (2002-2011) részt vettem az MTA Ökológiai-Botanikai Kutatóintézete által indított magyarországi élőhelytípusok leírása és térképezése (MÉTA) c. programban, a Magyarország élőhelyei (2011) c. kiadvány megírásában. Bekapcsolódtam az országos flóratérképezési munkálatokba is, így a Magyarországi edényes növényfajok elterjedési atlasza (2015) c. munkában a dunántúli kvadrátok egyik feldolgozója vagyok. Közben folyamatosan jelen voltam Erdélyben és a Székelyföldön is, így 2002-ben elkészítettem „A gyepvegetáció sajátosságai Erdélyben” c. habilitációs disszertációmat, majd több publikáció mellett a Székelyföld és Délkelet Erdély növényzetére vonatkozó angol nyelvű kismonográfiákat: Syntaxonomical checklist of the plant communities of Szeklerlands (2004); Distribution of invasive alien species stands in Eastern Transylvania (2006); Vegetation of  Eastern Transylvania, Case studies (2013). Az évek során több fontosabb botanikai konferenciát szerveztem, köztük kiemelkedik az „Aktuális flóra- és vegetációkutatások Magyarországon III.” c. országos konferencia (Szombathely, 1999), melynek alapvetése során indult el a következő évtized flóratérképezése, az élőhelytípusok vizsgálata és leírása. Hasonlóan nagy jelentőségű volt az „Inváziós növényfajok ökológiai kezelésének 11. Nemzetközi Konferenciája” (Szombathely, 2011). Munkám megbecsülését, elismerését számos kitüntetés és díj jelzi, amelyek közül kiemelendő: a „Széchenyi István Ösztöndíj” (2003-2006), a „Természettudományos nívódíj” (2005), a „Tudományért díj” (2005) és talán a legfontosabbak a „Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt” (2010) és a „Professor emeritus” cím elnyerése (2013), melyek az oktatási-pedagógiai munkásságom elismerését jelzik. Mindezeken túl, magam mire is vagyok a legbüszkébb? A magyarországi felsőoktatás keretében végzett negyed évszázados munkásságom legfontosabb szellemi hozadékának a Kanitzia – botanikai folyóirat szerkesztését, megjelentetését (1992-2015) és a Botanikai terepgyakorlatok szervezését (1992-2014) tekinthetem. A Kanitzia folyóirat, az erdélyi Kanitz Ágostnak (1843-1896), a Kolozsvári Tudományegyetem botanika professzorának emlékét ápolja és évkönyv-típusú megjelentetése többek között helyet adott fiatal kutatók publikációinak, hozzájárult a terepbotanikai tudományok Kárpát-medencei fejlesztéséhez. A Botanikai terepgyakorlatokat a jövő szellemi befektetésének tekintem, bár ezek elsősorban szakmai látogatásokat jelentettek, ugyanakkor hozzájárultak a magyar tájak megismeréséhez, a munka megbecsüléséhez, a fiatalok magyarságtudatának ébresztéséhez. A gyakorlatok keretében több mint 25 alkalommal sikerült másodéves hallgatókkal és PhD-csoportokkal a Kárpát-medence, különösen Erdély és Kárpátalja növényzetét és kulturális értékeit megtekinteni, vizsgálni. A gyakorlatok után több hallgató jelezte, hogy a szépséges tájakra később szüleivel turistaként tért vissza. Olyan is volt, hogy egyeseket Udvarhely melletti eljegyzésre hívták meg, vagy olyan, aki a saját házasságát Kalotaszegen vagy a Gyimesekben ünnepelte. A közvetlen vegetációs-táji megtapasztalás, a népcsoportokkal, kulturális értékekkel való találkozás élménye, generációkon át igazolta, hogy mi magyarok még mindig megkerülhetetlenek és meghatározóak vagyunk a Kárpát-medencében. – Említette korábban, hogy a téli ünnepeken járt itthon, Keresztúron, Rugonfalván, Csíkszeredában. Mi hozza haza? Család, rokonság, emlékek? Hol van otthon? [caption id="attachment_83707" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Kedves Balázs[/caption] – Évtizedek óta, az életkörülmények, az oktatás és a kutatómunka úgy hozta, hogy nyáron többnyire Erdélyben (terepen, erdőn-mezőn), télen inkább Magyarországon (intézetekben, könyvtárakban) tartózkodom. Édesanyám életének utolsó évtizedében (1994-2004) rendszeresen évente több alkalommal hazahoztam a két testvért Székelykeresztúrra. A legendás utazások alkalmával megható volt, ahogy nagybátyám ismételten elmesélte keresztúri gyerekkorát, budapesti ifjúságát, a „Don kanyart” ahonnan csak nagy megrázkódtatások és kínlódások árán szabadult meg. Anyám halála után, mivel az általa épített családi ház nem volt örökölhető, a közeli Rugonfalván vásároltam egy régi házat, hogy ne csak vendégként jöjjek haza, hanem továbbra is otthon legyek Székelyföldön. Sajnos a sok elfoglaltság miatt, bár a renoválásokkal sokat haladtam, a ház lakhatóvá tétele még mindig folyamatban van. Mostanában tehát amikor hazajövök Erdélybe, akkor az Alsó-Nyikómenti Rugonfalván vagyok otthon, Magyarországon pedig a főváros közeli Százhalombatta-Dunafüreden vagyok itthon. A családi viszonyok úgy alakultak, hogy két asszonytól van három gyerekem, közülük két fiam Erdélyben, a lányom pedig Olaszországban él, és egyelőre csak az ő vonalán van egy aranyos kislány unokám. A karácsonyi ünnepek alkalmával épp ők vittek el Csíkszeredába is. Valahogy úgy van, hogy sosem tekintettem áttelepültnek magam, inkább úgy élek (amíg lehet) mint régen a monarchia idején, amikor rokonaim Budapesten, Kolozsváron vagy Keresztúron éltek, betöltöm a Kárpát-pannóniai térséget, otthon érzem magam az egész Kárpát-medencében. – Hetvenedik születésnapján a kollégák egy kötettel köszöntötték. Hogyan ünnepelte most a 75-ik születésnapot? – Igen, a hetvenedik születésnapomon, a vizsgáztatás után, nagy meglepetésemre a kollégák egy Kanitzia-köszöntő kötettel tiszteltek meg. Érdekes volt, hogy a kiadvány mellé következett egy szerkesztett fotógyűjtemény is az utóbbi évek terepgyakorlati terméséből. Mindez akkor kissé felkavart, mert nem szoktam nagy ünnepeket tartani, de ahogy múlnak az évek, köszöntésüket egyre jobban értékelem. A hetvenötödik születésnapom viszont épp vasárnapra esett, így két unokatestvérem meghívásának engedve, velük töltöttem az egész napot Budapesten. A találkozás alkalmából sokat beszélgettünk, számba vettük a gyerekeinket, az unokákat és a világ baját. Együtt mentünk el templomba, ahol találkoztunk kedves keresztúri ismerősökkel, az istentisztelet utáni közgyűlésen pedig a papválasztással kapcsolatosan is nemes ügyet szolgáltunk. – Azt olvastam egyik írásában, hogy azt vallja, „nincs fizikai idő”. Mit jelent ez az ön olvasatában? – A kijelentés amolyan székely góbé gondolkodást leplez. A kívülálló részére ez inkább a „jó munkához idő kell” vagy a „lassan járj, tovább érsz” közmondásokat hozná előtérbe, de bizonyos alkotói környezetben egy mélyebb értelmezést is takar. A kutató életútja során többek között adatokat gyűjt, értékel, összegez, a tudományos bizonyítás, cikk vagy kötet-monográfia összeállítása érdekében. Minél nagyobb terjedelmű, áttekintő, hosszú időt igénybe vevő munkán dolgozik, annál könnyebben megjelenhetnek gátló, veszélyeztető tényezők, amelyek a tervezett közlést megakadályozzák. Ha ezt klasszikus módon fogjuk fel, akkor az anyag többnyire az asztalfiókba kerül, gyakran elévül, majd idővel frusztráció lehet a vége. Ha az univerzális, a mindenható erő oldaláról közelítünk a dologhoz, akkor a megszakítást inkább a gondviselés megnyilvánulásának tekintjük, hangyaszorgalommal tovább építkezünk, új elemeket tárunk fel és megfelelő időpontban (amikor kedvező a fizikai idő) átdolgozva, újraírva, általában egy magasabb színvonalú munkát tehetünk le az asztalra. Mindez tetten érhető a tudománytörténet, ill. az erdélyi-magyar botanikatörténet számos kiváló művelőjének életművében (pl. Benkő József, Soó Rezső, Rácz Gábor és mások). Magam egyik szerény példáját is megemlíthetem. A nyolcvanas évek második felében, a brassói Pázsitkutató Intézet keretében, több éves vegetáció-ökológiai kutatás során összeállítottam egy kötet anyagát: Erdély gyepvegetációja (Vegetaţia pajiștilor din Transilvania) címen. A véglegesítés és a kiadás már a rendszer bukása előtt megszakadt és elmaradt, közvetlenül utána, viszont úgy ahogy volt már nem illeszkedett az új profit-orientált elvárásokhoz. A kutatás lényegi részét megőrizve, később új elemekkel gazdagítva (pl. cönológiai gradiensek, fajcsoportok bővítése) hozzájárult „A gyepvegetáció sajátosságai Erdélyben” c. habilitációs munka elkészítéséhez (2002). Mindezekből következtethető, hogy a tudományos munkában is szükséges felismerni, amikor nincs meg számunkra a fizikai idő, ugyanis van, amit a fennvaló nem enged meg nekünk. A gondviselő irgalomnak ezt a csodálatos szabályozó erejét tükrözik Kányádi Sándor sorai: „Valaki jár a fák hegyén/ ki gyújtja s oltja csillagod/. Daczó Katalin