borús égbolt
A hosszú hétvégén jól pihent az elnök
Gondolom én. Megmondta a magáét. Kifújta ránk is a mérgét. Jól megmondta nekünk. És azoknak. Az is feltételezhető, hogy valamelyest megárthatott neki ez a másfél hónapos túlfeszített munka és a bezártság, mert elkezdett magyarul tanulni, s valahogy csak a pejoratív dolgokat tudja. Egyelőre. Vannak udvariassági formulák, amelyek csak üres szavak, hadvezérek, mindenféle követek, elnökök, bankárok, püspökök, celebek mondogatják, de ezek csak amolyan ünnepi és figyelmet elterelő cifraságok. Ez még csak nyelvgyötrés. Egyébként minden nyelvet úgy kezdenek a népek elsajátítani, egyik a másiktól, hogy előbb a marhaságokat, a csúnya szavakat tanulják, s csak jóval azután következik az elmélyülés, a tört és a szaggatott, majd a szabadon hömpölygő beszéd.
Van a mostani államelnökünknek egy földije. Emil Cioran – francia nyelvterületen: Émile Michel Cioran, azaz Émil Misél Szioran –, közismert nemzetelhagyó ő is. A francia filozófus Nagyszeben egykori román jobbágyfalujából, Resinár községből való amúgy, akinek ősei a transzhumáló pásztorkodás révén viszonylagos jómódban élhettek, s éltek is, „nyögvén” a magyar és osztrák iga alatt, fennmaradtak, gyarapodtak földi és szellemi javakban. Cioran felmenői akár nemzedékekkel korábban kapcsolatba kerülhettek a mi Iohanniszunk Johannis (vagy más, de hagyományosan szász) előnevű őseivel Fenyőfalván, Nagydisznódon, illetve közeli falvakban, vagy akár bent Hermannstadt ódon falai közt is. Cioran sem tanult meg magyarul. Különösebben nem szimpatizált velünk, a német és az olasz fasizmus csodálója volt hosszú évekig, amelyből aztán kilábalt, és később intellektuális eszközökkel ki is magyarázta magát. Úgy tűnik, hogy sikerrel. Mert elhitték neki a derék párizsiak.
Mindezektől függetlenül vannak életművének olyan vetületei, amelyeket kedvelek, s nemcsak lelkes sznobként ajnározom. Kedvencem a Levél távoli barátomnak (1957) című esszéje, amelyben így ír, és el is árulja, hogy „alig tudni kicsit magyar” a múlt század közepén: „…irigylem szomszédaink pökhendiségét, irigylem még a nyelvüket is, amely vad és szépséges, de szépségében nincs semmi emberi, egy másik univerzum erőteljes és pusztító, imára, ordításra és sírásra alkalmas hangzásaival a pokolból tör föl, hogy megörökítse hangját és fényét. Noha csak a káromkodásait ismerem, végtelenül tetszik nekem, nem tudok betelni a hallgatásával, elbűvöl és megdermeszt, nem tudok ellenállni kedvességének és borzalmasságának, ezeknek a nektáros és ciános szavaknak, amelyek olyan jól megfelelnek az agónia követelményeinek. Magyarul kellene kilehelni a lelkünket – vagy pedig elutasítanunk a halált” – ezeket írja többek között Constatin Noicának (1909–1987), és az esszé magyar fordítását Ara-Kovács Attila jóvoltából olvashatjuk.
Nyelv ide meg oda, alkotmány ide vagy oda, legyen fertőzött vagy épp vírustalan az időnk és az életterünk, eltelt idestova kilencvenhat, sokaknak száz év ebben az impériumban, amelynek hatása egyeseken jobban látszik, másokon meg kevésbé, de nem történt meg az a társadalmi szerződés, amelyre szükségünk lenne ahhoz, hogy megnyugodjunk és jól érezzük magunkat.
Johannis elnök a lehető legrosszabb pillanatban, válogatott gúnnyal szólalt meg bezártságban vett nyelvleckéje szünetében. Elsősorban minket, másodsorban pedig politikai ellenfeleit kívánta megvetni és kiátkozni.
Anélkül, hogy jog- vagy társadalomtudós lennék, nyugodtan merem állítani, hogy legalább öt hibát vétett, mi több, bűnt követett el: 1. Túl azon, hogy magyar nyelven és szándékosan kicsavart hangsúlyokkal beszélt, ferde szájjal használva a magyar nyelvet, azzal vádolta meg a pészédét (ugye, ez a Szociáldemokrata Párt/ Partidul Social-Democrat), amely a pénélé (az elnök egykori pártja, a Nemzeti-Liberális Párt/ Partidul Naţional-Liberal) ellenfele, és túlsúlyban van a baloldalon és a képviselőházban, hogy minekutána kvázi megszavazták a Székelyföld autonómia-statútumának tervezetét, át kívánják játszani Erdélyt egy idegen hatalomnak. 2. Azt állította a román elnök, hogy a pészédé gyakorlatilag meg is egyezett ebben Orbán Viktorral – ezzel a valótlansággal megsértette a szomszédos államot. 3. Magatartásával kizárta a román nemzet kebeléből a székelyeket, és ennek szövődményeként – természetesen – az erdélyi magyarokat is, úgy viselkedett, mintha nem lenne az egész ország, csak bizonyos „jó románok” vezetője. 4. Gyakorlatilag elindította azt a kampányt, amelynek során majd, ha annyira csitul a járvány, új helyhatósági és parlamenti választásokat írhatnak ki; nem tudni, hogy ezt egykori pártelnökként, magánemberként vagy államelnökként tette-e váratlan fel- és kilépésében? 5. Gyakorlatilag megvonta az állampolgárok jogát attól, hogy alkotmánymódosítást eszközöljön, alkotmányos eszközökkel, nyilván, ez lett volna a főbenjáró ötödik elítélendő tett a bűnlajstromban, de egyezzünk ki egyszerűbb változatban, abban, hogy nem viselt maszkot.
Ismerve a hazai jogi útvesztőket, a síkos balkáni és a fanarióta csűrés-csavarás módszertanát, amikor az érvek és ellenérvek sokasága takonyként nyúzható, bármi elképzelhető. Akár rezzenéstelen arccal is kimászhat a slamasztikából. De olyan jóvátehetetlen károk előidézője is lehet a felelőtlen elnök, amelyek nemzedéknyi időn át éreztetik majd hatásukat.
Egyelőre sikerült visszafogni a bajt. Akárcsak a vírust. Vagy csak ezzel áltatjuk magunkat. És ők is. Ő is. Minden felelős. És minden felelőtlen. Ezt a szellemi, ezt az akusztikus, ezt a vizuális fertőt visszatereltük a palackba, azaz a pöcegödörbe, ahonnan társadalmi szintű csatornázottság híján azonban a túlcsurranó szenny leve bármikor újra eláraszthat. És ez akár végzetes is lehet.
Ez az a pillanat, amikor a főnöknek perzsára kell mennie. A még nagyobbhoz, az őt útjára engedő fő-fő megbízóhoz: a nép színe elé. Hadd lássuk, mi lesz ebből?!
Simó Márton
