Noha a Márton Áron püspökkel való személyes találkozás élménye nem adatott meg a korombelieknek, mi, csíkszentdomokosiak már kisgyermekkorunkban tudhattuk, ki ő. Ha máshonnan nem is, a hittanteremből. Ugyanis a nyolcvanas évek legelejétől ott láthattuk a hittanterem falán – a teremtést, illetve Káin megbélyegzését ábrázoló két színes nyomat között – a püspök egyik kinagyított időskori fényképét, mellette rövid méltatás, rendhagyó életrajz-féle: „Emlékezzünk jó Atyánkra! Szü­letett Csíkszentdomokoson 1896. augusztus 28-án. Meghalt Gyulafehérváron 1980. Szent Mihály napján. Szent Mihállyal együtt 42 évig védelmezte erdélyi egyházmegyéjét – kálváriás utakon, 4-6-12, de szilárdan vezette a kegyelem erejével. Kimondta mindég, amit híveinek nem volt szabad kimondania, »bölcsőmet csíki fenyőből faragták«, mondta, s szenvedéssel teljes élete tanúságot tett arról, hogy a fenyő inkább kettétörik, de meg nem hajlik a vihar előtt...” A hittanórát tartó tisztelendőre várva számtalanszor elolvastuk ezt a szöveget, amely tekinthető akár a ma megnyitott kiállítás távoli előképének, csírájának is. S bár a sorok közötti jelentést teljes egészében nem érthettük, éreztük, hogy őszinte és bátor szavak ezek, valahogy illenek a portréhoz, s remény van bennük, akár a mosolygós öreg püspök tekintetében. 1990-től aztán valóra válni látszott a remény. Már nemcsak a hittantermi tabló allegorikus stílusában lehet szólni Márton Áron püspökről. Rövidesen nagy példányszámban elérhetővé váltak vaskos kiadványok, beszédválogatással függelékelt életrajzok, elsőkként a P. Szőke János, illetve a Domokos Pál Péter által szerkesztett kötetek. Ekkor tájt kerültem én ebbe az iskolába – melyet frissiben neveztek volt el a püspökről, s ekkor tájt volt alkalmam gyakrabban találkozni Márton Áron szavaival, gondolataival. Ahogyan én emlékszem, Áron püspök életpéldáját és tanítását alapvetően kétféle „csomagolásban” kapták az egykori diákok, s úgy tűnik, máig is kapható mindkét féle csomagolás. Kaptuk először is mennydörögve, többnyire iskolai ünnepségek magas rangú szónokaitól, köztük sok olyantól is, akiben – bármennyire szerettük volna – diákszemünkkel sehogy sem tudtuk felfedezni a szelídséget, az irgalmasságot, az egyenességet és a kérlelhetetlen igazságosságot, amire bennünket a püspök szavaival inteni igyekeztek. Szerencsére volt másik féle csomagolás is. Voltak tanáraink, akik a püspök szövegeit (elsősorban a nevelőkhöz és az ifjúsághoz szólókat) szöveggyűjteménybe szedték maguk és diákjaik számára értelmezni, keresve az utat a 20-40-60 évvel azelőtti szövegek és a „most már mindent szabad” lázában égő fiatalok között. Ez utóbbi tanároknak tartozom megköszönni, hogy elindítottak azon az úton, amely öt és fél évvel ezelőtt a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum létrehozásához elvezetett. Ennek a múzeumnak a tömörített anyagát láthatják a tisztelt egybegyűltek, s bízom benne, hogy akik végignézik, méltányolni fogják, hogy egykori „értelmező” tanáraink példáját követve, róla szóló és tőle való szövegekkel, képekkel próbáltuk megérteni/megértetni Márton Áront, a XX. század jelentős történelmi alakját, a folyton konfliktusok között őrlődő, mégis mindig sziklaszilárd főpapot, s nem utolsósorban a melegszívű, bölcs lelkiatyát, akinek tömör és lényegi szentbeszédei a végeérhetetlennek tűnő ateista diktatúra alatt tartották a lelket az erdélyi katolikusokban, s talán nem csak bennük. Bár most, a rövid megnyitó ünnepség ideje alatt aligha lesz alkalmuk Önöknek elmélyülni a kiállítás gazdag szövegtárában, biztatnék mindenkit, olvassanak el bár egy-egy Márton Áron-i gondolatot – s vigyék magukkal az elkövetkező napokra. Biztatnék továbbá mindenkit, hogy ne csak a saját életfelfogását és cselekedetei helyességét visszaigazoló gondolatokat keresse, hanem azokat, ahol a püspök többet vár el tőlünk, keresztényektől, mint mire általában képesek vagyunk. Például önzetlen szeretetet. „Csak akkor élünk emberi mivoltunknak megfelelően, ha embertársunkat önzetlenül szeretjük. Nemcsak szóval, nemcsak nyilatkozatokban vagy ünnepélyes alkalmakkor, hanem a mindennapi élet nyers, közönséges, brutális körülményei és valóságai között.” Vagy hogy a mai alkalomhoz, és a saját magam szerepléséhez is válasszak egy ide illő, kényelmetlen, ám elgondolkodtató idézetet: „Nem beszédek és pohárköszöntők, nem a szereplések viszik előbbre a közösség ügyét és öregbítik a becsületét kívülállók szemében, hanem a hit szerinti becsületes élet; a csendes, zajtalan munka, a kötelességek lelkiismeretes vállalása azon a helyen és szerepben, ahová a hivatás és a közösség bizalma állított.” E kiállítás létrejöttéért köszönet illeti elsősorban a csík­szent­do­mo­kosiakat, akiknek támogatása nélkül a Márton Áron Múzeum nem jöhetett volna létre; a budapesti székhelyű Magyarság Házát, akik a múzeum anyagának vándortárlattá alakítását felkarolták, illetve a domokosi anyag tömörítését, az ehhez szükséges grafikai szerkesztéssel együtt kivitelezték; a székelyudvarhelyi Hagyományőrzési Forrásközpontot, amely fantáziát látott abban, hogy az eredetileg magyarországi vándoroltatásra készült anyag a Székelyföldet is bejárja; illetve Hargita Megye Tanácsát és a Márton Áron Emlékév programbizottságát, hogy az ötletet felkarolták, és az újranyomtatás költségeit felvállalták. Lázár Csilla (Elhangzott 2016. február 12-én, a Márton Áron püspökké szentelésének 77. évfordulója alkalmából szervezett kiállításmegnyitón a Márton Áron Gimnáziumban.)