A hétköznapi pánik ellenszere

Előfordul néha, hogy semmi sem úgy történik, ahogy az ember fi a szeretné. Ilyenkor van az, hogy úgy érezzük, a hullámok lassan összecsapnak a fejünk fölött, és elkezdünk pánikolni. Ráadásul olyan időket élünk, amikor semmi sem biztos többé. Hogy mikor, ki vagy mi tarthat nyitva, mit zárnak be. Haladnak ugyan az oltások, de közben már tombol a járvány harmadik hulláma. Hétről hétre változik, hogy melyik iskolák lehetnek nyitva és hol oktatnak online. Nem véletlenül támad tehát az az érzésünk, mintha minden körülöttünk a végletekig esetleges lenne, semmi sem biztos. Az sem segít, hogy az időjárási előrejelzések szerint hónap végéig marad a tél, a mínusz fokok. Minden adott tehát ahhoz, hogy ha éppen rosszul alakulnak a dolgaink, akkor annak rendje és módja szerint pánikba essünk. Miközben pontosan tudjuk, hogy épp ez az, amit nem engedhetünk meg magunknak. Mert a munkát el kell végezni, akkor is ha már megbecsülni sem tudjuk, hogy mikor érünk a végére.

Az ilyen felfokozott idegállapotra jellemző, hogy semminek nem tudunk hosszabb ideig igazán örülni. Csak a nyomás nő, úgy érezzük, mintha egy kisebb elefánt ült volna a mellkasunkra. A legrosszabb, amikor nem tudjuk mire fogni a dolgot, mert sem az időjárás, sem a világjárvány miatti bezártság érzete nem nyújt kielégítő választ arra a kérdésre, hogy mégis mi bajunk van? Mintha csak Salvador Dalí leghíresebb festményében élnénk. Az elfolyó időben. Mint egy szürreális állom, amely sehogy nem akar véget érni. Az idő kifolyik a kezeink közül, és értetlenül nézünk ki a fejünkből, mint amikor először látunk egy kortárs képzőművészeti alkotást. Lassan a valóságot is épp ilyen nehezen tudjuk értelmezni. A pánik közeli hangulatban rendszerint saját elménk sem áll azonnal a mi oldalunkra. Ki tudja, miért, kizárólag kellemetlen emlékek jutnak eszünkbe, amelyek csak erősítik elveszettségérzetünket. Például eszünkbe jut egy ártalmatlan beszélgetésünk egy szociális munkással, aki kérésünkre elmagyarázta, hogy a paranoid skizofrénia legerősebb tünete, hogy a beteg nem tudja többé megkülönböztetni a csupán a fantáziájában létező világot a valóságtól. Te jó élet! Csak nem őrültünk meg?

No kérem szépen, pont az ilyen pillanatokban kell venni egy mély levegőt és nekilátni dolgozni. A munka segít legyőzni a pánikot.

 Kiss Elod-Gergely