– Hogyan, mikor alakult ki önben a népi építészet iránti érdeklődés? 

– Falun nőttem fel többgenerációs, gazdálkodó családban. Az a ház, amelyben gyerek voltam, nagy­apám építette 1928-ban, de az előtte lévő házat nagyapám öccsének építették pár évvel később, a másik öccsének szintén később, aztán az apósnak, az após fiának szintén pár évvel később, tehát ez egy családi telep volt, ami kalákában alakult ki a saját belső törvényszerűségeivel. Voltak átjárások a házak között. Ez meghatározó kép a gyerekkoromból, ráadásul nagyapámnak itt egy kerekes- és kádárműhelye mű­ködött, édesapámnak lakatosműhelye.
Ebből a körből indulva kerültem el egyetemre, ahol megtanultam, mi a modernizmus, mi a kortárs építészet, aztán hazajöttem, rövid ideig főépítész voltam Gyergyószentmiklóson, és gyakorlatilag az épületrestaurálással való gondolatokat egy berlini ösztöndíjam kapcsán hagytam abba harmadéves ko­romban. Arra jöttem rá, hogy annyi mindent kell ahhoz tudni, hogy arra képtelen leszek. Fő­építész koromban, illetve később Szabó Bálint bácsival beszélgetve jöttem rá, hogy ha mi nem foglalkozunk az épített örökségünkkel, és nem fel­tétlenül csak örökségvédelemmel, akkor más nem fog. Az örökségvédelem Erdélyben nemcsak szak­ma, hanem identitáskérdés is. Ennek egy rétege éppen az a pusztuló örökségünk, amit hogyha nem tudunk megtámogatni megfelelőképpen szakmával, mesterségekkel, mesteremberekkel, akkor egyre gyor­sabban fog pusztulni. Magyarán, ma, aki úgy tud gerendát faragni, azt a felületet tudja hozni, mint ebben a gyerekkorban, amiről meséltem, az szobrászatból doktorált. Csak az a baj, hogy a felületen túl nem tudja, hogy az a gerenda hogy fog viselkedni és rosszul fog beépülni. Ennek a tudásnak a hiányában egyre gyakrabban fogunk restaurálni, egyre drágábban és egyre rosszabbul, tehát elvész a történelmi hitelesség. Így kanyarodtam vissza igazából a népi építészet felé. 

– Mi a tapasztalat a székelyföldi falvakban: inkább bontanak vagy felújítanak, vagy ami még rosszabb, magukra hagyják a régi házakat? 

– Úgy gondolom, hogy a faluképet elveszítettük. Az a néhány ház, ami megmarad, kontextusából kiragadott. Félreeső részeken, a Nyárádmentén például, mostanig nem volt meg a modernizációnak ez a kényszere. Hogy megértsük ezt a folyamatot, elmesélek egy tanulságos történetet, hogy mi történik az öreg házakkal. Leégett Háromkúton az iskola, fent a hegyekben, félreeső helyen. Háromkúton hagyományosan me­szet égettek, a másik hagyományos mesterség pe­dig a dránicakészítés volt. Terveztünk egy olyan épületet, amelynek tetőterében vendégeket lehet fo­gadni, nagyon lelkesen magyarázzuk, a közönség nagyon lelkesen bólogat, és eljutunk addig, hogy az épületet dránicával szeretnénk födni. Mondjuk, hogy megkerestük azt a bácsit, aki érti ezt a mesterséget, hajlandó lenne megtanítani a fiataloknak, meg lehetne szervezni az első dránicapattogtató tábort, az ott készült anyagból be lehetne födni az épületet. Jövőben meg lehetne tanítani, hogy hogyan lehet kicserélni a meghibásodott tetőt, és évente lehetne tábort szer­vezni, az iskola körül pedig elindulna egy másfajta tevékenység, nevelés is. A helyiek röviden közölték, hogy márpedig lemezzel szeretnék befödni. Mondjuk tovább, hogy helyben van mész, és milyen szép lesz, amikor kékkel lefestjük az épületet. Mondták, hogy nem, barackvirágszínű lesz. Elég nehezen értettük meg a problémát, miszerint Háromkúton annak van nem színes háza és dránicafödése, akinek nincs elég jövedelme ahhoz, hogy banki hitelt vegyen fel. A két probléma között van egy kulturális szakadék, amelyet nehéz áthidalni. 
Az elmúlt két évben nagyon sok régi ház összedőlt, az érem másik oldala, hogy van egy réteg, aki ebben értéknövekedést és fantáziát, bizniszt lát. Ennek az a veszélye, hogy ha nem hozzáértő mesteremberekkel, építészekkel nyúlnak a házhoz, így ezek nagyon gyorsan elpusztulnak.

– Vannak-e hozzáértő mesteremberek a megyében?
 
– Amikor sikerül őket kinevelni, elmennek Né­metországba, mert ott jobban megfizetik. Sajnos az országban kultúrára, restaurálásra nagyon kevés pénz van, az európai uniós pénzek kellene legyenek a hab a tortán, de nálunk nincsen torta. Amikor jön a rengeteg pénz, nincs elég felkészült szakember, aki dolgozzon, és ilyenkor kiiktatják a szakemberszűrőt. Amit tönkretettek, azért ment tönkre nagyon gyorsan, mert rengeteg pénz volt. A történelmi szubsztancia veszett el. Általános jelenség, hogy amikor pénz van, a politikum el akarja gyorsan költeni, mert látványos. 
2007 körül sikerült kilobbizni Hargita Megye Tanácsánál a faluképvédelmi programot, ennek előz­ményeként a Pogány-havas Kistérségi Társulás és az Országépítő Kós Károly Egyesülés tagjaival volt egy mintaprojekt, amely során elkezdtük és a megye településeinek egy részén felmértük az értékeket, és 2013 körül rájöttek, hogy nem haladtunk olyan gyorsan, négy év alatt nem lehetett az egészet rendbe rakni, és levágták a pénzeket. Azóta nem mű­ködik ez a program, pedig településrendezési tervek készültek, kirostálná, mely épületekkel lenne érdemes foglalkozni. Ennek voltak különböző mellékvágányai, mint a Székely ház és az Új székely ház projekt. A 2008-as válság előtt nagyon aktuális kérdés volt, de 2008 után rájöttünk, hogy ezzel nem szabad foglalkozni. Kimondom hangosan, hogy erdélyi értelmiséginek erkölcsi csőd új házat építeni, amikor annyi régi házat lehetne továbbgondolni a mának. Igazából nagyon sok ház azért megy tönkre, mert lecsúszik egy cserép és befolyik a víz, aztán megjelenik a könnyező házigomba, elindul a korhadás, mert nincs gazdája a háznak.
Nagyon sokan tömbházban laknak, de szeretnének hétvégére kimenni falura, és ezért jó lenne egy házkereső programot elindítani. Azoknak kellene összejönniük, akik hajlandók lekaszálni a fü­vet, helyretenni egy cserepet, vagy használni a ve­teményest cserébe azért, hogy kimehessenek. Ez bizalmi kérdés, ha volna ennek egy fóruma, nagyon sok fiatal élne ezzel a lehetőséggel. 

– Amúgy milyen szinten vannak feltérképezve, lajstromba véve a megyében lévő régi házak? 

– A faluképvédelmi program jól kigondolt program volt és elő tudta készíteni a falurendezési tervet, be is voltak sorolva különböző kategóriába a házak. Már akkor a települések házainak huszonöt százaléka romos volt, az öreg házak lakatlanok voltak. Ennek tükrében fenntartható fejlődésről Székelyföldön beszélgetni elég nehéz. Pontosan ezért fontos a táj, innen jött a gondolat, hogy ki kell menni a tájba, mert paradigmaváltással a tájban nélkülünk is van növekedés, ezt a növekedést pedig meg kell érteni, nem kizsigerelni.
Ezt a tájat szemlélve el kell mondanom, hogy a világon a legjobb helyen élünk, csak nem érezzük, nem tudjuk megbecsülni.

– Hogyan lehet úgy hozzányúlni egy régi házhoz, hogy ne sérüljön, de mégis a mai elvárásoknak megfelelő, élhető legyen? 

– Mindenki a formáról beszél, de az életről kell beszélni. Először is fel kell ismerni az értékét, és szőrmentén el kell indulni. Sok alaphelyzet van: van, aki csak hétvégi háznak használja, van, aki nyári szállásként. Teljesen más, amikor adaptívan hasznosítom, tehát meglátom az értékeit és hozzá teszem, amit még kell. Millió helyzet van, és nincsen recept. Könnyebb alkalmazkodni egy régi házhoz, mint a házat alakítani az igényekhez – ezt Tövissi Zsolt mondta, és nagyon igaza volt. Abban a helyzetben vagyunk, hogy a reklámok elhitetik, hogy egy csomó mindenre szükségünk van.
Ezért óvakodom attól, hogy egy építészeti útmutatót készítsek, hogy mit szabad és mit nem. Az elveket kellene valahogy megérteni. Azt próbáltam körbejárni, hogy mi van a formák mögött. Mindenképpen vannak szomszédsági viszonyok, amire oda kell figyelni.
A házat nem a fa vagy a habarcs, hanem a kul­túra tartja össze. Ha azt akarjuk, hogy a régi ház megmaradjon, akkor kicseréljük az elkorhadt ele­meket. Ha számunkra szégyellnivaló, akkor el­tüntetjük onnan.

– Van-e utánpótlás, vannak-e fiatal építészek, akik ezt az utat választják? 

– Az a legnagyobb problémája a kortárs székelyföldi építészetnek, amelyik ezeket a kérdéseket vitatni tudja, hogy nem intézményesült. Kísérletezések van­nak, van, ami jól sült el, van, ami rosszul. Például bíztunk abban, hogy lesz közösségi karbantartás, és nem lett. Nem ösztönzik a lakókat, hogy használjanak helyi anyagokat. Arról kezdtünk beszélgetni, hogy legyen egy tanácsadó építésztestület, akiknek ki lehetne kérni a véleményét. Aztán arról, hogy adjunk ki ismeretterjesztő kiadványokat, hogy hogyan lehet bővíteni egy falusi házat, Tövissi Zsolt briliánsan körbejárta ennek az elméleti oldalát. Hogy mit kell kezdeni a csűrrel, ezt Esztány Győző járta körül a csíki térségben, inkább a példákkal és ennek varázsával. Arról is szó volt, hogy mit lehet kezdeni azokkal a közterekkel, amik valamikor fontosak voltak, de ma funkciót vesztettek.

– Egy szóban mit üzenne azoknak, akik régi ház felújításába kezdenek? 

– Kaláka. Hívjanak meg egy építészt is, de mindenképp kalákában dolgozzanak, hogy meg­tapasztalják, lelke van az épületnek.