Sorbán Géza (1932) nyugalmazott pedagógust Székely­ud­var­helyen sokan ismerik a természetjárók közül, hiszen tanárként, majd később, immár nyugdíjaskorában is számos gyalogtúrát szervezett, illetve vett részt mások programjain. Az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) oszlopos tagja ma is, s amikor teheti, részt vesz kisebb-nagyobb kirándulásokon, bár – amint mondja – egészsége és állóképessége már nem a régi. Gombákról szerettünk volna beszélgetni, ám az életutat is felvázoltuk, már ahogyan lehet egy ilyen szűk terjedelmi korlátok közé szorított interjúban. – A gombászók igen gyakran felkeresik otthonában, írnak a világhálón. Géza bácsi, Ön a mérgező és az ehető gombák jeles szakértője, aki az elmúlt évtizedek során leírta, azonosította a nálunk fellelhető gombafélék jelentős részét, 1770 fajtát. Katalógust készített, amelyben ezeket a gombákat rendszerezi, összesen 83 gombacsaládra osztja. Adtak már ki mindenféle gombáskönyvet, rendszertani leírásokat, de ilyen koncepciójú tanulmányt Erdélyben nem sokan írtak, és biztos, hogy Géza bácsi munkája a Székelyföldön páratlan, időtálló és igen hasznos lehetne, ha könyv formájában, számítógépes applikáció formájában is megjelenne, sokaknak szolgálhatna. Honnan indult? – Apai nagyszüleim Lövétén a központban éltek, szüleimmel Alszegben a Köves-patak torkolatánál laktunk, a Homoródalmás felé eső részen. Apai nagyapám szűcs volt, kucsmákat varrt és bundákat, többek közt díszes báránybőrmellényeket, amilyeneket akkortájt Lövétén, Homoródalmáson és több környező településen viseltek, nagyanyám pedig mészároskodott. A családban 22 gyermek született, akik közül 14-en érték meg a felnőttkort. Nem akármilyen család volt, bár Lövétén nem volt ritka a sok gyermek, a nagyapámék családja még a 7-8 gyermekes családok köréből is messze kiemelkedett. 1913-ban hatalmas áradás volt, olyan erősségű, hogy a boltként működő húsárusító bódét is elsodorta az árvíz. Lövétén akkor csak a csendőrőrmester tudott úszni, aki hősiesen ellátta kötelességét, nagyapámékat és egy leánykát kimentett, de másik két ikerpár leányka odaveszett. Ezt a nagyapámat agyvérzés érte a románok bejövetelekor, úgy megviselte őt az impériumváltás, őt már nem ismerhettem. – Hogyan éltek gyermekkorukban? – A múlt század húszas-harmincas éveiben a család eléggé leszegényedett. Ezek a tragédiák, a rendszer megváltozása, azaz az első román világ és a gazdasági válság volt a legfőbb oka, s nyilván a sok gyermek is közrejátszott, hiszen a következő nemzedéknek kevés birtok jutott, amelyből nem lehetett megélni. A lövétei határ egyébként sem a termékenységéről híres. Édesapám öntőmunkásnak állt, de ez sem volt biztos kenyér, hiszen a szentkeresztbányai vasüzem leállt a harmincas évek közepén – mi az öcsémmel akkor már mind a ketten megvoltunk –, arra kényszerült, hogy Ploiești-en vállaljon munkát a vasiparban. Úgyhogy átkerültünk a Regátba, majd onnan Bákóba, ahol 1940-ig dolgozott, egészen a II. bécsi döntésig. Ekkor költöztünk vissza Lövétére, Szentkeresztbányán volt munkalehetőség – újraindult az öntöde, a hadiiparnak dolgozott –, és némiképp rendeződött a helyzetünk. – Honnan a természetszeretete? – Anyai nagyapám, az első világháborúban szerzett asztmája miatt kiköltözött a Kirulyfürdő közelébe, a Gyékoskőn levő tanyájára. Én is szerettem ott tartózkodni, amikor tehettem, odamentem. A kis tanyán mindenféle mezőgazdasági munkába bekapcsolódtam. Gondoztuk az állatokat, a kaszálót. Az erdőből fát gyűjtöttünk, alkalmanként vadgyümölcsöt szedtünk és gombásztunk. Nagyapám az átlagosnál jobb gombaismerő volt. Amit nem ismert, „vesd el gombá”-nak nevezte. Az ismert gombákat fogyasztottuk, sütöttük, főztük, szárítottuk, illetve gombapaprikást készítettünk. Tanácsokkal ugyan ellátott másokat a gombákra vonatkozóan, de az általunk gyűjtött mennyiségből soha nem adott senkinek… Később öcsémmel bekerültünk a gimnáziumba Udvarhelyre, de amikor lehetett, minden hétvégén mentünk haza, ki a tanyára. Innen származik a természet- és gyaloglásszeretetem, képes voltam már akkor is 15-20 kilométert gyalogolni. Gyalog jártunk, Homoródremete felé, keresztül a hegyen. Az ilyen utakat később is vállaltuk, amikor már a műszaki középiskolába jártunk. A katonaság után visszakerültem Udvarhelyre, folytattam kirándulásaimat. – Milyen munkakörökben dolgozott? – Kezdetben a József Attila Helyipari Vállalatnál kaptam munkát Székelyudvarhelyen. Megjegyzem, hogy a berukkolásom előtt Tohánban és Brassóban voltam műszaki rajzoló, ahol két évet elvégeztem a gépipari főiskolán is. A katonaságom négy évig tartott az akkori szovjet szisztéma szerint, amely alatt tisztiskolát is végeztem, de nem vállaltam a szolgálatot. Itthon bekerültem a tanügybe, 1958-ban, az ipari szakiskolába, ahol szaktanárhiány miatt elméleti tantárgyakat is tanítottam, bár kezdetben történelmet és politikai gazdaságtant is kellett oktatnom, de fokozatosan áttértem a műszaki tárgyakra. Volt lehetőség aztán arra, hogy szakirányú végzettséget szerezzek, beszámították a tiszti képzést, a korábbi technikumot és a többéves pedagógiai gyakorlatot is. A jelenlegi Bányai János Műszaki Szakközépiskolából 1990-ben vonultam nyugdíjba. A tanügyi munka mellett adódott lehetőség a túrázásra, gombagyűjtésre. Kisebb-nagyobb csoportokkal jártuk a környéket, két-három napos túrákat tettünk. Ezek voltak az igazi közös gombászási alkalmak. Évközben, szünidők alatt, 15-20 fős csoportokban kirándultunk Udvarhelyszéken, de néha messzebbre is. Beszereztem magamnak egy hordozható bungalót, amelyet egy-két óra alatt össze és szét lehetett szerelni – ez az alkalmatosság is nagy segítségünkre volt. – Mikor kezdte egy saját maga által létrehozott rendszer szerint katalogizálni a gombákat? – A hetvenes évek elejétől nemcsak a gombát gyűjtöttem, hanem a szakirodalmat is. A begyűjtött gombák azonosító jegyeit a gombacsaládok, határozókulcsok alapján leírtam. Kezdetben tusrajzot készítettem, majd akvarellel festettem, igyekeztem természetes környezetében ábrázolni külön-külön a fajokat. Kézírással táblázatokat szerkesztve gyűjtöttem a gombafajok leírását, családokba besorolva. Unokaöcsémtől az első számítógépet és digitális fényképezőgépet kaptam. Jelenleg elektronikus formában is megvan a sokszor újraírt és kibővített anyag, amely napról napra folyamatosan bővül és alakul. – Jár-e mostanában gombászni? – Az utóbbi két évben már kevesebbet, rövid túrákat időnként vállalok. A gombák ellenőrzését mindig elvállalom. A gombák ellenőrzését „magánúton” ma is végzem, mivel ilyen szolgáltatás nincsen a piacon, s az utak mentén felelőtlenül, de annál kitartóbban, törvénytelenül árulják. Magánszemélyektől mindig elvállalom, azonosítom a gombákat, és tanácsokat adok a gyűjtésre és a felhasználásra vonatkozóan. Biztonsággal csak akkor lehet dönteni, ha az ember kézben tartja, ha megszagolja, esetleg meg is ízleli a gombákat. A hiányzó fajtákat mindig lefényképezem, gazdagítom gyűjteményemet. A táblázataim ma is bővülnek. Simó Márton