borús égbolt
A félig érett érettségi és a visszatérő gondok
Évente visszatérő beszédtémát szolgáltatnak az érettségi vizsgák. Persze elsősorban a vizsgaeredmények kerülnek szóba. És mint mindig, ezúttal is a székelyföldi diákok gyengébb teljesítménye és az oktatási rendszer szerkezeti és tartalmi hibái refrénként térnek vissza. Évente rácsodálkozunk arra, hogy a román nyelv elsajátítása gondot okoz fiataljainknak. Morgunk az oktatási rendszerre, hogy végre tanítsák úgy a román nyelvet, hogy a székelyföldi gyerekeknek is legyen esélye készségszinten elsajátítani azt.
Természetesen minden évben igazunk van. De többnyire csak a morgással maradunk, mert érdemben nem történik semmi. Most is a megye négy iskolájában senkinek sem sikerült az érettségije.
A legkönnyebb persze ilyenkor felháborodni és a felelősöket keresni. Ha hozzálátunk, akkor találunk is szép számmal minden bizonnyal. Csakhogy ez eléggé pótcselekvésnek tűnik. Érdemes lenne elgondolkodnunk azon is, hogy mi közösségként mit tudunk tenni azért, hogy a magyar ajkú gyerekeknek ne kínkeserves küzdelem legyen a román nyelv megtanulása. Emlékszem, annak idején én úgy sajátítottam el az alapokat, hogy hallgattam a „Fotbal minut cu minut” című körkapcsolásos rádióközvetítést. Azért hallgattam, mert a szüleim oda ültettek a rádió mellé. Aztán jelentenem kellett, hogy az érdekesebb meccseken épp mennyi az eredmény. Ha valamit nem értettem, megkérdeztem, a választ meg azon nyomban megjegyeztem.
Talán most is kitalálhatnánk valamit. Mondjuk nyelvtáborokat szervezhetnénk a kicsiknek, hogy szokjanak hozzá a nyelv használatához. Értem én, hogyne, azt a hozzáállást, hogy a román állam feladata lenne, hogy megtanítsák a székely gyermekeket jól románul. Már csak azért is, mert az elvárás jogos. Ugyanakkor azt is megtanulhattuk, hogy a román állam lassan, komótosan intézkedik, és nem ritkán eredménytelenül. Elég, ha eszünkbe jut az észak-erdélyi autópálya, amelyet 2004-ben kezdtek el építeni, és még mindig nincs kész.
Elvárásaink jogosak ugyan, de mit érünk velük? Az állam, amelyben élünk, többször bizonyította már, hogy csak mérsékelten számíthatunk rá, ha közösségünk specifikus gondjait kellene orvosolni.
Kérdés persze, hogy közösségünknek van-e elég ereje ahhoz, hogy forrásokat találjon ahhoz, hogy elvégezze az állam helyett a munkát? Mondjuk, legalább egy nagy közös ötletelést megérne a dolog, hogy miként lehetne a lehető legolcsóbb megoldásokkal – például a szülők vállalják, hogy a gyerek legalább heti két órában román nyelvű rajzfilmeket néz – egyről a kettőre jutni.
Nincs nálam a bölcsek köve. Nyilván a pedagógustársadalomnak támadnának ennél sokkal jobb ötletei is. Abban azonban biztos vagyok, hogy ha a román állam megvilágosodására vagy felvilágosodására várunk, akkor még sokáig nem történik érdemben semmi.
Kiss Előd-Gergely
