erős felhőzet
szórványos felhőzet
A fakanál-effektus és a női kvóta
Az önkormányzatokban mandátumot szerzett RMDSZ-esek mindössze 12 százaléka nő – derült ki a szövetség Nőszervezetének összesítéséből. A női képviselet a megyei tanácsokban a leggyengébb: Közép-Erdélyben például csupán Brassó megyében van jelen egyetlen RMDSZ-es nő a testületben, a Partiumban mindössze Szatmár, Bihar és Máramaros megyében képviseltetik magukat egy-egy fővel, Székelyföldön Maros megyében 1, Hargita megyében 3, Kovászna megyében pedig 2 nő került be a megyei tanácsokba. A városi tanácsokban valamivel jobb a helyzet, de például nincs egyetlen női polgármester sem. Székelyudvarhelyen például volt női polgármesterjelölt, és – természetesen – a választási kampányban fel is merült a „fakanál-effektus”, nyilatkozatok szintjén, közösségi oldalakon lazán hangoztatták egyesek a véleményüket, miszerint a nőnek a konyhában, a fakanál mögött van az igazi helye. Újfent elgondolkodhatunk tehát azon, hogy mennyire is nyitott a politika a nők előtt, vagy akár azon is, hogy mennyire akarnak/tudnak a nők szerepet vállalni a politikában. És elmélkedhetünk azon is, hogy a női kvóta bevezetése kitörési pont lehetne-e ebből az – európai viszonylatban is – eléggé patriarchális helyzetből.
Több ország él a kvóta meghatározásával, amelynek több típusa is van, de a lényeg az, hogy a nők előre meghatározott százalékban képviseltethetik magukat pártok vezetőségében, parlamentben, egyéb döntéshozó testületekben. Érdekes, hogy míg Norvégiában 30 éve mindössze 15 százalék volt a nők aránya a politikában, ez a szám a kvótának köszönhetően az utóbbi időben megközelíti a 40 százalékot.
Sokan érvelnek a kvóta bevezetése mellett, éppen azért, mert anélkül még sokáig érvényesül a „fakanál-elv”, amely miatt – főleg itt mifelénk, keményfejű székelyeknél – a képzett, tehetséges nők még jó ideig kimaradnak az irányításból, a döntések meghozatalából. Hogy ez a viszonyulás mennyire mélyen gyökerezik a mi szűkebb társadalmunkban is, azt hiszem, senkinek sem kell bizonyítani. Mindannyian találkoztunk olyan férfiakkal, akik látszólag, a felületen valóban „európai” módon kezelik ezt a kérdést, de aztán egy ártatlan helyzetben, egy ártatlan beszólás mégis világos képet ad arról, hogy a beidegződések ugyanúgy működnek, mint száz évvel ezelőtt.
Vannak viszont, akik szerint fölösleges a kvóta, ugyanis a képviseleti demokrácia alapból az esélyegyenlőségre épül, tehát elméletileg ugyanakkora esélyük van a nőknek is bejutni a döntéshozó testületekbe, mint a férfiaknak. És mégsem így történik. Mások azért ellenzik, mert megbélyegzőnek tartják, mondván: mi vagyunk mi, kisebbség? Hátrányos helyzetű társadalmi csoport, amelynek jelenlétét, beleszólási jogát szabályozni kell?
Pedig lehet, hogy mégis jó lenne ez a kis pozitív diszkrimináció. Mert rengeteg olyan jelenség van, amely azt mutatja, hogy – bár néha úgy tűnik – alapjaiban mégsem változnak a dolgok és viszonyulások. Amíg férfi politikustól nem szokták megkérdezni, hogy miként egyezteti össze a munkáját a családi élettel, amíg férfi közszereplő öltözetével sem igazán szoktak foglalkozni, és ezen szinte meg sem lepődünk (mi magunk, nők sem), addig még baj van.
Emellett pedig azt látom, hogy a férfiak valamennyire mégis kezdik már elismerni a nők tudását, támaszkodnak képességeikre, képzettségükre. Köreinkben is szép számmal látunk olyan politikusokat, akiket fiatal, jól képzett hölgyek vesznek körül, sajtósként, tanácsadóként, szervezőként, kabinetfőnökként.
De miért nem jutnak ennél fennebb a nők? Ki nem engedi átlépni azt a láthatatlan vonalat? A férfi? Vagy bennünk, nőkben van a hiba?
Asztalos Ágnes
.jpg)
