A székelyek élet-halál harcot vívtak 1849. augusztus elsején a Nyergestetőn. Erre emlékeztek a szombaton az emlékmű körül. A megemlékezésen mi magunk is részt vettünk, kalauzként dr. Balázs Lajos néprajzkutatót választottuk.

Szombaton, a déli órákban indultunk a Nyergestetőre, hogy részesei legyünk annak a megemlékezésnek, amelyet az ott harcoló hős székelyekért tartottak. Útitásunk volt dr. Balázs Lajos néprajzkutató, aki tanulmányozta a Nyergestető történetét: 2018-ban jelent meg Nyergestető. A lelkiismeret ágkeresztes-kopjafás temetője című, A nemzeti kegyelet néprajzi földrajza alcímet viselő művében idézte fel, miként vált nemzeti kegyeleti hellyé a csatában elhunytak temetője, forrásként tekintve a közösségi emlékhelyet.
Indulásunkkor elsősorban leszögezte, hogy véleménye szerint nemcsak az történelem, ami le van írva és kézzel fogható, hanem az is, amit az emberek a tudatukban kialakítanak, hordoznak, és aszerint élnek vagy megélnek egy-egy eseményt. Mivel a történetírásban nem szerepel semmilyen feljegyzés az ott elesett katonákról, így a szóbeli hagyományra hagyatkozott.

Nincs háború árulás nélkül
Ahogyan haladtunk az ünnepség helyszínére, a néprajzkutató kis betekintést nyújtott az általa összegyűjtött információkba.
− Hatalmas túlerő egy maroknyi székely ellen – kezdte mondandóját Balázs Lajos. – Gál Sándor tábornok katonái jól felkészülve, pontos stratégiával várták az ellenséget. Mivel nincs háború árulás nélkül, így akkor sem történhetett másképp. A helyiek szóbeszéde szerint egy román pásztor volt, mindenképp egy olyan ember, aki jól ismerte a székelyeket körülvevő erdőt. A járt utat megkerülve hátulról vezette rá a székely katonákra az oroszokat, akiknek így egyszerű dolguk volt, csak pár órát tartott a küzdelem – tette hozzá.
− Ez volt az a hely, ahol megvívták a csatát. Mindennek történelmi és erkölcsi súlya is van. A székelység ezzel az ütközettel beírta nevét a magyar történelembe, megküzdöttek ezért a helyért – emelte ki Balázs Lajos.

A düh és következménye
Utunk felénél jártunk, mikor az emlékműről kérdeztük a kutatót. Ő lelkesen neki is kezdett a válasznak, mondván, hogy a hazafelé tartó úton kérdezzünk rá még, mert ezzel párhuzamosan szeretne valamit mondani.
Mint megtudtuk, egy Csíkkozmásról elszármazott, Bukarestben letelepedett kovácsmester egyik útja alkalmával hazalátogatott. Megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy több mint ötven esztendő múltán sem állítottak az ott elesettek emlékére legalább egy keresztfát. Hozzátette nagyon fontos információként, hogy a szóbeli hagyományok szerint indulatos ember volt, abból a fajtából, aki mérgében tör, zúz. Ebben az esetben a kovácsmester dühében nem tett kárt semmiben, hanem visszament Bukarestbe és létrehozott egy tizenegy tagú bizottságot. Ez a bizottság körbejárta a bukaresti magyarokat, az összegyűjtött pénzből készült emlékművet pedig 1907. augusztus 8-án felavatták, az ünnepségen közel ötezer ember vett részt. Az avatáson a főispán is jelen volt, ezáltal nyerve egyfajta hivatalos elismerést.

Könnyek az ágkeresztek láttán
Miközben már közeledtünk a Nyergestetőhöz a hangulat egyre meghittebbé vállt. Mivel 1920-ban a román állam megtiltotta az ehhez hasonló ünnepségeket, megemlékezéseket, attól kezdve minden titokban történt.
A kutatónak elmondták, hogy odafent titokban minduntalan állítottak több idomtalan ágkeresztet, előttük kis gyertyával. Elmondtak egy imát és siettek is haza, de senki se mondta el sosem, hogy hol járt pontosan.
− 2002-ben volt egy nagy szélvihar, ami teljesen letarolta az erdőt. Nem sok időre rá én is oda mentem. Meghatott mindaz, ami ott fogadott: körülbelül 50-60 ágkeresztecske, itt-ott leszúrva. Ma sem szégyellem elmondani, hogy megkönnyeztem ezt a látványt – elevenítette fel a történteket meghatódottan a néprajzkutató.

Ünnep szerény körülmények között
Időközben megérkeztünk a helyszínre, ahol több székely népviseletbe öltözött fiatal volt már. A járvány okán nem volt tömeg és az ünnepély is rövid volt. A köszöntőbeszédek után a Csíkkozmási Bojzás Néptánccsoport és a Tuzson János Fúvószenekar színesítette az eseményt előadásával.
− Bármilyen nehézségek árán és bármilyen körülmények között a hőseink tetteire való emlékezésnek helyet kell adni. Legyen szélvihar, hó, eső vagy napsütés. Az itt életét vesztett katonáink megmutatták, hogy kevesen is képesek a többséggel szemben erőt meríteni és eredményt felmutatni – emelte ki Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke.
A himnuszok felcsendülése után felsétáltunk Balázs Lajossal a kopjafákhoz, s arra kértük, beszéljen azokról is.
− Nem szeretnék a kopjafákról beszélni. Sokan félreértik és félreértelmezik. Ez nem kopjafa-múzeum, hanem temető. Ezekben nem kell a tökéletességet keresni, nem a hibákat kell nézni – válaszolta.
Elmondása szerint a kopjafák 70 százaléka Magyarországról, 20 százaléka Erdélyből, a többi pedig Franciaországból, Argentínából, Venezuelából, Ausztráliából, Lengyelországból, Szerbiából és Törökörszágból származik.
– A szalagok is nagyon fontosak – tette hozzá. – Sokszor már nem tudtam leolvasni, mit ír a kopjafán, viszont ekkor rájöttem, hogy a szalagokon is ugyanazt írják. Tehát az is onnan származik, ahonnal a kopjafa érkezett. Ez is azt mutatja, hogy ez nem egy egyedi fellángolás, hanem tudatos kötődés a helyszínhez, az itt történtekhez.

Maradandó a nemzet számára
A hazafelé tartó úton eszünkbe jutott, hogy Balázs Lajos szeretett volna még mondani valamit az indulattal kapcsolatban, ő azonnal hozzá is kezdett.
Fiatalkorában, amikor két na­pot Vásárhelyen tartózkodott, éppen egy Erkel Ferencről szóló filmet vetítettek.
– Egy jelenet beékelődött az emlékezetembe: Erkel két gyermekével egy évzáró ünnepségen volt, amikor a szavalatok végeztével egy osztrák tanító felszólított mindenkit, hogy énekeljék el az osztrák himnuszt. Ennek hallatán Erkel, maga után húzva a gyerekeket, elszaladt. Fordult a kép, ekkor már a zongora előtt ülve próbálgatott bizonyos dallamokat játszani. Ismét fordult a kép, és ekkor már a Nemzeti Színházban nagyközönség előtt énekelték a magyar himnuszt. Ugyanúgy, mint a kovácsmester, dühében ő sem tört-zúzott, hanem megalkotta a magyar himnuszt. Ahogyan ezt le is írtam a könyvemben, az egyik a magyar nemzetnek, a másik pedig a Nyergestetőn elesett székely katonáknak alkotott máig érvényes művet – adott történetével illő befejezést nyergestetői utazásunknak Balázs Lajos.
Szilágyi Dalma-Orsolya