Úgy voltam a drónnal, hogy amolyan úri huncutságnak tartottam. Igaz, hogy már az első kereskedelmi megjelenésekor éreztem, hogy valóban okos kis masina. A korai típusok kezdetlegesek és törékenyek voltak, de mindjárt felfedeztem a benne rejlő nagy lehetőségeket, hiszen ritka felvételeket lehetett vélük készíteni. Kiváltotta a madártávlatot, amelyet templomtornyokból, magas kősziklákról, évszázados fák hegyéről, esetleg repülőgépekről készíthettünk. Különösebben nem izgatott, mert én valahol lemaradtam a technikában, s nem akarok, és nem is tudok mindenféle kütyüt használni, amely felbukkan az elektronikai termékek prérijén. Egyik barátom épp a járvány idején kapott ajándékba egy minőségi darabot – komoly ára volt, de a család épp akkor megengedhette magának –, s mivel a bezártságban bőven volt rá ideje, hozzálátott a beüzemeléséhez. Előbb a szobában gyakorolta a röptetést és a kamerafunkciókat. Mert olyan ember, hogy mindig izgatják az álló és mozgóképrögzítés terén jelentkező újdonságok. Aztán az erkélyről indította, később az udvarról. Mire kiszabadultunk a kovid fogságából, s amikor azt hittük, hogy a delta- meg egyéb görög betűkkel jelölt variációk elmaradnak a pandémia-koncert során, és szabadon élhetünk az analóg világban, már uralta a maga kis drónját. Engedélyt is váltott rá, mert kiderült, a röptetés azért veszélyes üzem. Jogosítványa van hozzá. Rendszáma. Teljesen hivatalos. Sokfelé járunk. És látom a hasznát. Én is élvezhetem a technika eme áldását és a földre hozott képeket. Hogy van katonai hasznosítása? Nyilván. Van gazdasági is? Természetes. Olvastam pár éve azt is, hogy egy sörgyár termékszállításra használta volna, de aztán befuccsolt ez az üzletág. Viszont bármikor újrakezdhető. Kiváló marketingfogás. A minap pedig arról értesültem, hogy gazdáknak tartottak olyan drón-bemutatót, ahol demonstrálták, hogy ezek a gépmadarak mire jók. Például permetezésre. Húsz-harminc kilónyi hasznos terhet simán elvisznek. És akár húsz percig is üzemel bennük az akku. Jók állatok terelésére. A csordától lemaradt tehenek, borjak, juhok megtalálására. Ez nagyon jó lehet, és fölöttébb hasznos, mert GPS-segítségével közvetíti a földrajzi koordinátákat. Feltételezem, hogy hangszórókkal is ellátják, ha kérik. Akár kutyaugatást is imitálhat a gép, vagy egyszerűen lekiált a barmokra, hogy: Me hó me! Hí elé né!... S már látom a kajtár tehenet, ahogy ront elé a kukoricásból, a ciherből, s nagy ijedten lohol vissza delelni a többihez. Mondjuk. A jelenlevő gazdák – tulajdonképpen farmerek, akik hatalmas 4 x 4-es terepjárókkal jelentek meg a bemutató helyének színén –, egyáltalán nem sokallták a több ezer eurós árakat, hiszen időjárástól függetlenül, sáros talajon, napsütésben, borús időben egyaránt bevethetők a mezei drónok. Egy hagyományos, egyetlen egy analóg kisgazdát sem láttam, aki szekérrel érkezett volna. Vagy gyalogos nézelődőt. De hagyományos segéderőt, pakulárt, eszterenga hajtót sem az úri közönségben. Nem volt köztük egy szál sem. Nyilván a vegyszer és a szintetikus tápanyag célzott és gazdaságos szétszórása járt e mezőgazdasági vállalkozók lelki szemei előtt a digitalizált utókorban, amikor már alig kell emberi hozzájárulás, viszont a nagyüzemi pityóka, búza, kukorica így piacképes áron előállítható a hipermarketek falusi és városi népének. Azt nem tudom, hogy konkrét üzlet jött-e létre, de a gyártók elérhetők. Azt is elmondták, hogy nem kell szofisztikált tudás az üzemeltetéshez, mert a drónok taníthatók, programozhatók, s akár egymagukban is elvégzik a kiadott munkát. Nem lévén drón-témában érdekelt, legalábbis mezőgazdászi viszonylatban nem, hiszen nekem csak álló és mozgóképekre van segítségükkel olykor szükségem, de azokat megkapom a kollégától. Viszont kimaradt a medvék lokalizálása az előadásból. Mint hasznos dolog. Hogyha háziállatot igen, akkor a vadat is látja a kütyü. Egyrészt helymeghatározás végett lehetne bevetni. Esetleg – de ez már meredek ötlet – tettenérés esetén el is lehetne altatni egy-egy ragadozó ursus arctos példányt. Vagy kimondani is szörnyű: ki lehetne nyírni őket indokolt esetben, elkerülendő a drága és nehézkes levadászást és a mindenféle medvejogi hatóság megannyi fáradozását. Olcsóbb lenne. Nem akartam én a medvékről írni, csak úgy eszembe jutott, hiszen mindenütt tele van a hely vélük, és az éjszaka is kaptam egy riasztást – államnyelven –, amelyen magyarul akarta írni a dűlőnevet a rendszer, de csak egy furcsa alakú és jelentéstartalom nélkül szót sikerült beékelniük a szövegbe. Nem féltem én, csak félrevezetőnek tartottam a veszélyjelzést, nem vaklárma volt, de felébredvén első álmomból, csak annyit silabizálhattam ki belőle, hogy valahol a közelünkben… Szóval akár drónokkal is lehetne űzni a vadat. Elhajtani legalább. „Humánusan” és EU-konform módon, ahogy illik, ha már lusták vagyunk belakni az erdőt, a mezőt, a kertet. Mert ezek a vadak feszt azt hiszik, hogy az urbánus környezet is az övék, és jár nekik a mézes bödön, meg a zakuszka a spájzban. Emiatt jönnek bennebb és mind bennebb…

Simó Márton