Borbáth Erzsébet, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola alapító igazgatója nemrég kapta meg a Magyar Arany Érdemkeresztet, mert az általa vezetett iskola az egyik erdélyi központja lett a csángó gyerekek magyar nyelvű oktatásának. Erzsike nénit csíkszentmártoni otthonában kerestük meg, és nemcsak arról kérdeztük, hogyan indult a csángó gyerekek magyar nyelvű oktatása Csíkszeredában, hanem arról is, hogyan lett belőle pedagógus, és hogyan lehetett a kommunista rezsim alatt gyermekközpontú az oktatás. ‒ Mikor, hogyan döntötte el, hogy pedagógus lesz? ‒ Nyolcgyermekes, szerető családban születtem Csíkrákoson. Én vagyok a legidősebb, és az elsőszülött leánygyermeknek nevelnie kellett testvéreit. A szüleink mindent megtettek értünk, és fontos volt, hogy iskolát végezzünk, amennyiben erre tehetségesek vagyunk. A szeretet, az egymásra figyelés döntően befolyásolta az életem. Én már akkor, kisgyerekkoromban elhatároztam, hogy tanító néni leszek. Az általános iskolában volt egy kiváló tanárom és osztályfőnököm, Bíró Károly, akit én csodáltam, mert nagyon szépen foglalkozott velünk. Középiskolába a mai Márton Áron Gimnáziumba kerültem, ahol a magyartanárnőnk, Pethő Ilona volt az osztályfőnököm, akire szintén felnéztem, mert nagyon szépen tanította az irodalmat, és gyönyörűen beszélt magyarul. Csak hallgattam, és igyekeztem, hogy én is úgy beszéljek majd, mint ő. Általa szerettem meg József Attilát, akinek a költészete a későbbiekben meghatározta az életem. Tanárképző főiskolára mentem ezután Marosvásárhelyre, aztán Gyimesközéplokra kerültem, és amíg ott tanítottam, beiratkoztam a Babeș‒Bolyai Tudományegyetemre, magyar szakra, levelezői tagozatra. Az egykori tanáraimnak meghatározó szerepük volt abban, hogy én is tanár lettem, hiszen a személyiségükkel neveltek, nagy hatással voltak rám. ‒ Gyimesközéplokon kezdte a tanítást. Milyen tapasztalat volt ez? ‒ Csodálatos tanárközösségbe kerültem. Frissen diplomázottak is voltak, és egy kiváló igazgatónk volt, Szőcs János, a későbbi csíkszeredai muzeológus, aki nagyszerű ember volt, és mindenkitől elvárta, hogy jó munkát végezzen. A pedagógusi pályám kezdetén olyan személyiség irányította a munkát, akinek a gyermek volt a legfontosabb. Mindez a régi rendszerben történt, és mi olyan gyermekközpontú munkát végeztünk, ami ritkaság volt akkoriban. Öt évig tanítottam Gyimesben, akkoriban ismerkedtem meg Borbáth Gusztival. Ha ő odajött volna testnevelést tanítani, akkor mi még most is ott élnénk, mert az emberek is elfogadtak, nem volt nyelvi különbség közöttünk, megértettük egymást, nagyon szerettem ott. Aztán Gusztival összeházasodtunk, de ő nem akart odajönni, úgyhogy el kellett jönnöm. Szerettem volna Csíkszeredában tanítani, de nem lehetett, és végül Csíkszentmiklósra kerültem. Ott is nagyszerű kollegáim voltak, csodálatos gyermekekkel dolgoztunk. Guszti is sok kiváló sífutót kinevelt a szentmiklósi iskolából. Abos Piroska olimpikont, például. Három évig tanítottam ott, de azután elvesztettem az első gyermekem. Ez lelkileg és fizikailag annyira megviselt, hogy úgy éreztem, nem fogok tudni sem ingázni, sem ugyanott tanítani. Akkoriban Balázs Lajos a megyei pionírtanácsnál dolgozott, ő segített abban, hogy Csíkszeredába kerüljek. Így lettem a városi pionírtanács elnöke, és együtt dolgoztunk vele, Beder Tiborral, Rigó Pistával, Miklós Pistával… Gyermekközpontú tevékenységeket szerveztünk. Eközben betanítottam a 9-es számú iskolába és a gyermekotthonba. Ez 1979-ig tartott, és amikor már egyre nagyobb volt a politikai nyomás, beadtam a felmondásom. Két út állt előttem: az egyik választás az volt, hogy visszamegyek Csíkszentmiklósra igazgatónak, a másik pedig egy új iskolának, a 11-es Számú Általános Iskolának a vezetése. Nagy dilemma volt, de Fodor Margitka román szakos kolleganőm biztatott, hogy vállaljam el az új iskola vezetését, mert ő mindenben segít. Meggyőzött, elvállaltam, és nem tudom elmondani, hogy mekkora segítség volt ő nekem. Így lettem 1979-ben egy két tannyelvű iskolának az igazgatója. Én nem tudom, hogy a Jóisten rendelte-e így, de ott is nagyszerű tanári közösség volt. Román és magyar kollegák kölcsönös tiszteletben, megbecsülésben dolgoztunk együtt. Nagy szeretettel gondolok rájuk. 1984-ben egyre nagyobb nyomás nehezedett ránk, román ajkú pedagógusokat kezdtek kihelyezni a magyar tagozatra is. Amikor román matematikatanárt helyeztek ki, a szülőkkel kérvényt írtunk. Naiv voltam, mert úgy gondoltam, hogy pártunk és kormányunk értékeli a becsületes munkát, és nem létezik, hogy ne ismerjék el az érveinket, kéréseinket. A tanfelügyelőségen mindenki csodálkozott ezen a naivságon, de azt mondták, hogy ha megoldom a román kolléganő katedráját, akkor nem kell a magyar gyerekeknek románul tanulniuk a matematikát. Egy osztályban nem tudtam megoldani, és amikor láttam, hogy milyen kínlódás a tanulás a gyerekeknek, akkor azt mondtam, hogy az én aláírásommal többet ilyen nem fog történni, úgyhogy 1984-ben lemondtam. Román igazgatónő vette át a helyem, én pedig osztályfőnökként folytattam a munkát. Eljött 1989 decembere. A forradalom után a román igazgatónő nem maradt, el is költöztek, a közösség pedig engem újraválasztott igazgatónak. Megtudtuk, hogy felszabadult a pártkabinet épülete, mivel korábbi funkcióját elvesztette. A polgármesteri hivatalnál kérvényt nyújtottunk be, hogy adják nekünk iskolának azt az épületet, hiszen teremszűkében voltunk. A decemberi forradalom dühe az épületen is látszott: be voltak törve az ablakok, az előcsarnokban a dokumentumokból máglyát raktak, ami lopható volt, mindent elloptak, fiókok kiborítva, vízcsapok leszerelve, szőnyegek elhordva. A szülőkkel és a tanárokkal két hét alatt iskolává alakítottuk át a volt pártkabinet épületét. A polgármesteri hivatal, László Pál polgármester támogatott bennünket a magyar iskola létrehozásában. Az elsők voltunk a környéken, akik nevet választottunk az iskolának, József Attila költő nevét. Így alakult meg a József Attila-iskola 1990 januárjában. Azt mondtuk, hogy olyan iskola leszünk, ahol biztonságban érzi magát minden szeretetre, tudásra, megértésre, elfogadásra vágyó kisgyermek, lett légyen az cigány, jómódú vagy hátrányos helyzetű, csíkszeredai vagy moldvai csángó. A tanév végén, a végzős diákok felvételi eredményei után kiderült, hogy a város iskoláinak élvonalában vagyunk. ‒ Hogyan kezdődött a moldvai csángó gyerekek magyar nyelvű oktatása? ‒ 1990-ben kezdődött el a moldvai csángó programunk is. Azon a nyáron, amikor készítettük elő az 1990–91-es tanévet, Beder Tibor tanfelügyelő megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha moldvai csángó gyerekek tanulnának az iskolában. Én nem tiltakoztam, de mielőtt választ adtam volna, meg kellett kérdeznem a munkatársaimat, hogy ők beleegyeznek-e. Tudtam, hogy bele fognak egyezni, mert ismertem őket, de meg kellett kérdeznem mindenkit. Visszamentem az iskolába, de mielőtt beszélhettem volna a tanárokkal, szóltak, hogy valami romános viseletben levő felnőttek keresnek engem. Tizenhét moldvai csángó szülő állt az iskolakapuban, népviseletben. Kérdezték, hogy kend-e a direktorné, mire mondtam, hogy én vagyok. A lujzikalagori Cernic Maric néni bemutatkozott, és megmondta, azért jöttek, hogy megnézzék az iskolát, ahol tanulni fognak az ő gyerekeik. Én a lépcsőn álltam, és majdnem szoborrá váltam. Vettem egy nagy levegőt, és behívtam őket a díszterembe. Elmondták, hogy tetszik nekik az iskola, meg voltak elégedve velem is ‒ mert kedves, mosolygós voltam ‒, csak azt akarják megtudni, hogy ha idejönnek a gyerekeik, hol fognak lakni. Halvány gőzöm nem volt, nem tudtam nekik válaszolni. Felírtam egy lapra az összes kérdésüket. Hol fognak lakni? Ki fogja kifizetni a bentlakási költségeket? Ha elvégzik az iskolát, hol fognak továbbtanulni? Hol fognak dolgozni? Felhívtam Beder Tibort, és mondtam neki, hogy megjöttek a szülők. Nem akartam számonkérni, tudtam, hogy neki sincs könnyű dolga. Tájékoztatott, hogy a bentlakás a mai Márton Áron Gimnáziumban lesz, a költségeket a katolikus egyház felvállalta, továbbtanulásra lehetőségük lesz bármelyik szeredai középiskolában, munkahelyet is kaphatnak Csíkszeredában, de haza is mehetnek Moldvába, sőt. A szülők meg voltak elégedve a válaszokkal, elmentem velük a bentlakásba ‒ internátba, ahogy ők mondták. A szülők csak ámultak-bámultak, hogy milyen csodálatos épületben fognak lakni a gyermekeik. A tanárokkal másnap beszéltem, és elmondtam nekik, hogy nem tudtam visszautasítani a szülőket. Mindenki elfogadta a döntésem, amiért azóta is nagyon hálás vagyok. Aztán szeptemberben hozták a harmincnégy gyereket, amelyből huszonnégy nyolcadik osztályos volt. Őket fel kellett készíteni a tanév végi felvételire, és természetesen meg kellett tanítani írni és olvasni magyarul. Külön osztályt alkottunk velük, a többieket, kisebbeket elosztottuk a már meglévő osztályokba. Mivel igazgató voltam, ezért nekem kevesebb tanórám volt, így elvállaltam a magyar nyelv és irodalom oktatását a csángó osztályban. Rengeteg magyarórát tartottam. Utólag találkoztam egyetemet végzett volt tanítványommal, aki elmondta, hogy mennyire haragudtak rám, amiért minden lyukasórára bementem. Ez igaz volt, ráadásul a rendes tanórákon kívül volt még heti két különóra magyarból. Ebből az osztályból került ki Gábor Felicia, aki megírta a Csángó vagyok című könyvét, és leírja ezt a történetet is, amit most mesélek. Az ő könyvében olvastam, hogy ők akkor tudták meg, hogy csángók. Addig úgy tudták, ők ungurok vagy bozgorok. ‒ Milyen módszerrel tanította meg nekik a magyar nyelvtant? Mennyire ismerték a gyerekek a magyar köznyelvet? Hogyan sikerült felzárkóztatni őket, és mit tud az akkori diákokról? ‒ A gyerekek a moldvai csángó nyelvjárás különböző változatait beszélték. Én a kontrasztív grammatika módszerével kezdtem tanítani, összehasonlítottuk az ő nyelvváltozatukat a magyar köznyelvvel. Ismerkedtünk a hangokkal, betűkkel, és alapoztam az én székely nyelvjárásomra is. Ők archaikusan beszéltek, sok román kölcsönszót használtak, de megértettük egymást. Elmondtam nekik, hogy nincs baj azzal, ha azt mondják, hogy menek trinvel haza, de a trin magyarul vonat, és akkor azt is lehet mondani, hogy vonattal megyek haza. Akkor mondták, hogy vonatval. Ez nem volt nekem furcsa, mert amikor leányka voltam, mi is szekervel mentünk az árdőre. Elmagyaráztam nekik a köznyelv és tájnyelv közötti különbségeket, megbeszéltük, hogy mindegyik nyelvváltozatnak megvan a maga helye, és elmondtam azt is, hogy soha ne szégyelljék a tájnyelvüket, mert az az ő anyanyelvük. Amikor mondtam, hogy én sem felejtettem el székelyül, nagyon örvendtek. Így haladtunk, és nagyon keményen dolgoztunk. Nagyon ügyes gyerekek voltak abban az osztályban, Felicia ma már többkötetes szerző, szerkesztőként dolgozik. Egy másik diákom nemrég írta, hogy most doktorál. Sok volt diákommal ma is tartom a kapcsolatot. Iancu Laura a Magyar Művészeti Akadémia tagja, néprajzkutató és József Attila-díjas költő. Kimondani sem lehet, hogy mit jelentett ezeknek a gyerekeknek, hogy az anyanyelvükön tanulhattak. Köszönet jár ezért mindenkinek, aki segített rajtuk valamilyen módon. Csíkszereda város egyházi, oktatási, közéleti és kulturális intézményei egyaránt támogatták a gyerekeket. A középiskolákban továbbtanuló gyerekekre a tanárok figyeltek, megértéssel fogadták őket. Ez a program 2000-ig tartott a József Attila-iskolában. Igaz, hogy ma már nem általános iskolás kortól, de folytatódik a csángó gyerekek anyanyelvű oktatása a csíkszeredai középiskolákban. Nemrég adtak át egy gyönyörű kollégiumot a számukra. Ez annak a programnak köszönhető, amely elindult 1990-ben a Székelyföldön.

Péter Ágnes