Már néhány egymás utáni évben az Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület színeiben, Kocsis György és Balázs-Bécsi Rozália túravezetők által szervezett Vargyas-szorosi túra, érdekes módon mindig zuhogó esővel kezdődött. Így volt most is, 2021. május 8-án, amikor kora reggel kinézve az ablakon nemcsak esett az eső, hanem körbe-kereken sötét, haragos felhők gyülekeztek. Ennek ellenére úgy gondoltuk, igazi turistának nincsen rossz idő. Hét órakor el is indultunk a Kalibáskő menedékház melletti találkozóhelyre, ahol néhány perc alatt jó kis csapat gyűlt össze, hogy újra együtt bejárhassuk a csodálatos Vargyas-szorost és környékét. A Kiruly sarkánál a főútról letérve, otthagyva autóinkat a mezőben, kis bevezető beszélgetés után elindultunk a 21 km-es gyalogtúránkra. Itt is bebizonyosodott, hogy a bátraké a világ, mert hiába volt a bokáig érő sár, a szél, voltak a haragos felhők, a csapat ment tovább, ki először, ki már sokadszorra, reménykedve, hogy néha még a nap is ránk fog kacsintani. Jutalmunkat hamar meg is kaptuk, mert amint egy kis pallón átkeltünk a Vargyas patakán és hol távolodva, hol közeledve követtük zubogó folyását, figyelve, ahogy siet a Vargyas-szoros felé – amelyet 4 km hosszan szel át, és belefolyik a Kormos patakába, hogy majd az Olt vizébe ömölhessen –, egyre jobban kezdett kitisztulni az ég és sütött ránk a nap. A Vargyas-patak vize itt még sötétsárgán hömpölygött, mert a Kiruly sarkánál magába vette a Hargita-hegységből eredő Kiruly-patakot, amelynek nemcsak az esőtől, hanem a kaolintól sárgás Tolvajos-pataktól is ilyen a színe. Jó néhány kilométer megtétele után elértünk a szoros felső bejáratához, ahol a sárga sáv jelzésen elkezdtük emelkedésünket még nagyobb sárban a 750 m-en levő kilátó és a Kőmező felé. Felérve a kilátó alatti kis tisztásra, ahol egy óriás faasztalon, na meg a természet által megterített zöld abroszon elfogyasztottuk ebédünket, miközben csodálhattuk a minket körülvevő természeti csodákat. Ebéd után mi túravezetők beszéltünk a Vargyas-szorosról. Elmondtuk, hogy a szoros Erdély egyik legszebb és leglátogatottabb karsztvidéke. Erdély délkeleti részén, a Keleti-Kárpátok ún. Középső csoportjához tartozó Persány–Rika és a Dél-Hargita találkozásánál található. 1000 ha-on természetvédelmi terület, ebből 800 ha a Hargita megyei Homoródalmáshoz és 200 ha a Kovászna megyei Vargyashoz tartozik. Geológiai kialakulásáról annyit, hogy a földtörténeti középkorban a hegyképző fázisok eredményeként alakult ki az a mészkő rög, mely összekötő kapocs a Királykő mészkő szirtjei és a Nagyhagymás mészkő hegysége között. Ez a mészkő rög a földkéreg mozgásai következtében előbb lesüllyedt, majd a Hargita-hegység vulkáni tevékenységéből származó törmelékkel beborítódott. Egy úgynevezett Plató képződött, amelyen aztán az egyetlen Hargita-hegységben eredő erdővidéki Vargyas-patak, megkezdi völgyalakító munkáját. Így alakult ki a 4 km hosszú szurdok 200-300 méter magas sziklafalaival, amelyek oldalában 5, 20, 40 és 70-100 m magasságokban a patak szintje felett jelenleg 125 barlangot tartanak számon. Az ötödik szint is kialakulóban van a patak szintjén. A legnagyobb az Almási-barlang (Kőlik–Orbán Balázs-barlang–Nagy-barlang), amelynek négy természetes bejárata van 20 méterre a patak szintje felett. A járatok összhossza 1527 m. Még említésre méltó nagyobb barlangok: a Lócsűr, a Kőcsűr, a Tatárlik. Ezek a barlangok menedékül szolgáltak az itt élőknek a török- és tatárdúlások alkalmával és egyéb veszedelmek idején. Túravezetőnk elmondta a Csalatornya legendáját. Elmondta, hogy egy eszes lánynak – végső elkeseredésükben az Almási-barlangba szorulva a tatárok elől elbújva – eszébe jutott, hogy a maradék pár marék lisztjükből, hamuból és kőtejből kenyeret gyúrjon. Megsütötte, majd egy karóra szúrva kimutatta a tatároknak. Ezt látva a már szintén éhező tatárok dühbe gurultak és otthagyták őket. Hogy bebizonyosodjanak róla, egy Csala nevű vitéz felmászott a szemben levő sziklára és látva, hogy elmentek a Kőmezőről, örömében nagyot kiáltott, azzal megtántorodott és a mélybe zuhant. Róla nevezték el a sziklát Csala tornyának. A tatároktól való szerencsés megszabadulás emlékére építették a Kőmezőre a román kori kápolnát, melynek romjai még ma is megtalálhatók, és melyet mi is meglátogattunk, elmondtunk egy imát, de előtte még felmentünk a kilátóra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a szurdok nagy részére. Meg is örökítettük jó néhány fotóval. Elmondtuk, hogy a barlangokban 19 fajta denevér él, az országos 32 fajból. Legtöbb a közönséges denevér, a hegyes orrú denevér, a kis patkós denevér. Lent a hűvös völgyet kedveli a kőris, fennebb a bükk, majd a fenyő következik. Nyáron szemet gyönyörködtető a számtalan színben pompázó ritka növényfaj, ilyenek a Teleki-virág, a törpenőszirom, a zergeboglár, a turbánliliom, a kövirózsa védett egyedei, a napsütötte sziklák fölött röpködő lepkekavalkád, szitakötők, különféle madarak. Ezek után elindultunk a piros pont jelzésű Farkas-ösvényen először kissé emelkedve, majd lefelé egy gyönyörű bükkösön át a Kőalja irányába. Leérve először a patak bal partján felfelé, elhaladtunk a Kőcsűr, majd a Medvék forrása mellett, átmentünk a függőhídon és továbbhaladva elérve a Lócsűr-barlangba néhányan bementek, míg mi páran felmásztunk a fölötte lévő Gábor-liknak nevezett kis barlangba, aminek érdekessége a sziklából kialakult gyönyörű bagolyszempár. Ismét átkelve egy függőhídon, kissé jobbra térve bemehettünk az Almási-barlang külső üregébe, majd elindultunk a Vargyas-patak hol a bal, hol a jobb partján, függőhidakon átkelve a szurdok felső bejárata felé. Közben próbáltuk megszámolni a függőhidakat, de a látvány olyan szép volt, hogy hamar belefeledkeztünk a számolásba. Állítólag 13 van belőlük. A szurdokból kiérve, szívünk telve gyönyörűséggel, sejtjeink ózondús levegővel, kellemes fáradtságot érezve, kis pihenő után a sárga sáv jelzésen visszaindultunk a Kiruly sarkához, ahol a még mindig lezárt főút miatt, másfél órát ralit néztünk az út menti domboldalról. Az út felszabadítása után egymástól búcsút vettünk szeretettel, hogy otthon megérdemelt pihenésre térhessünk.

Balázs-Bécsi Rozália, Csíkszereda