A hangulat, amely jellemző egy család életére, nem az értelmen és a kedélyen múlik, hanem elsősorban az önfegyelmezésen, aztán a műveltségen és kis részben az idegeken. Udvariasság, belátás és megértés: ez a három biztosítja a család harmóniáját, amit aztán a gyermekek is magukkal visznek az életbe, ha majd kirepülnek a családi fészekből. Hány olyan fiatalasszony van, akit mindenki irigyel, mert a férjét az udvariasság mintaképének gondolják. Csak a lélekbe látó szem veszi észre a fiatalasszony ajkának keserű megrándulását. Nagyon nehezére esik szegénynek, hogy a boldogságot tudja szimulálni, közelebb van a zokogáshoz, mint a mosolygáshoz. Az ok majdnem mindig ugyanaz: a férj otthon gyakran igazságtalan és durva. A kívülállók szemében azonban az önuralom és az udvariasság mintaképe. Az asszonyka pedig tanácstalanul szenved, mert tudja azt, hogy tulajdonképpen a férje szereti őt. Csak az igen sokszor képmutató viselkedésén kellene változtatnia, s akkor derűs, napfényes volna mindennapi életük. És milyen szomorú annak az özvegyasszonynak az élete, akinek egyetlen reménysége az volt, hogy élete alkonyán minden fájdalmáért és szenvedéséért kárpótlást talál egyetlen lánya otthonában. Hányszor némítja el a szíve zokogását és szorítja össze ajkait, amikor úgy beszélnek róla, mint boldog, szerencsés anyáról. De mennyire szerencsésebbek magukra maradt kortársnői, akik valamelyik csöndes menhelyen várják halálukat. Mennyire fáj a fáradt, meggyötört anyai szívének az a gyakori türelmetlen ingerültség és dühkitörés, amit leánya otthonában el kell szenvednie. Milyen feleslegesnek, sőt tehernek érzi ilyenkor magát, és alig várja azt a megváltó percet, amikor mindennek vége lesz. És milyen bájos és kedves tud lenni leánykája – mások előtt! Az ilyen leánygyermek mások jelenlété- ben elragadóan kedves, de urával, gyermekeivel és az anyjával szemben türelmetlen és igazságtalan. Nagyon jól tudja szegény anya, hogy az ő gyermeke alapjában véve jó és finom lelkű, de a családi körben nincs tekintettel senkire, és kedélye szeszélyes viharzásainak szabad teret enged. Talán paradoxonnak hangzik, de mégis az volna az egyetlen orvossága, hogy az ember az ilyen felnőtt lányokhoz és persze a fiúkhoz is így szólna: – Viselkedjetek úgy édesanyátokkal szemben, akitől az élet ajándékát kaptátok, mintha idegen hölgy volna, akivel előzékenynek és udvariasnak kell lenni, ha nem akarjátok, hogy neveletlennek tartson titeket! Ha pedig már szülők vagytok, ne feledjétek, hogy gyermeketek mindent tőletek tanul, és valamikor úgy fog bánni veletek, mint ahogy otthon látta a szülői házban, és ez nagyon fog fájni majd nektek is. Nem használ itt a vagyon, a pénz, a gazdagság. Ha ti nem tudtok uralkodni saját magatokon, ne csodálkozzatok, ha gyermeketekben a ti példátok alapján kifejlődik a makacsság és a dac, amelynek könnyes eredményét ti fogjátok később megszenvedni! Úgynevezett „gyermekszobája” csak annak a gyermeknek lesz, akinek szülei soha nem feledkeznek meg az egymással szembeni udvariasságról, a belátásról és megértésről. Mert a gyermek felfigyel minden gorombaságra és durvaságra, amelynek fullánkja örökre ott marad a lelkében. Gálfalvi Gábor, Alsóboldogfalva