1930 pünkösdnapjai június 7–8–9-re estek; nemcsak a hitgyakorlásnak, hanem a város művelődéstörténetének is jelentős ünnepét jegyezték. Az következő három napban pontosan 90 év elteltét tarthatjuk számon. Szabó András ny. főmuzeológus írása. A nagypolitika 1920-as erőszakos béke-„teremtő” tevékenysége következtében lelkileg magára maradt erdélyi szellemiségnek tíz esztendő alatt sikerült valamelyest magára találnia, és tudatosan létrehoznia kisebbségjellegét meghatározó művelődési intézményeit. Az irodalmárok léptek a leghamarabb, 1924-ben Kolozsváron létrehozták az Erdélyi Szépmíves Céhet. Aztán Csíkszeredában az 1876-ban, még a Monarchia idején alapított és bejegyzett Csíki Székely Múzeum-Egyesületet 1925. július 15-én Romániában is bejegyeztették. 1926-ban alakult meg Marosvécsen a Helikoni Közösség. 1929-ben pedig Kolozsváron jöhetett létre az erdélyi képzőművészek – az „ifjúszelleműek” – szakmai egyesülete, a Barabás Miklós Céh. Első kiállításukra 1930 tavaszán került sor. Jól látszik tehát, hogy Csíkszereda sem akart el-, le-, illetve kimaradni a magyarság szellemerősítő törekvéséből. Az ismételten bejegyzett CSSZME tagjai hozzá is kezdtek az anyaggyűjtéshez, és 1928-ban, illetve 1929-ben meg is rendeztek Csíksomlyón egy-egy néprajzi kiállítást. Ezzel kapcsolatban írta Szentimrei Jenő a Székely népművészeti alkotások című cikkében: „Kezd divatba jönni a székelység.” De sajnálattal ezt is kijelenti: „Csak az a kár, hogy ez a divat nem tud állandósulni…” Aztán rátér az 1930-as pünkösdi kiállításra, amely biztató lépést jelent a „Csíkmegyei Székely Nép és Egyházművészeti múzeum megteremtése felé. Domokos ál Péter, a kitűnő etnográfus és Nagy Imre, a Zsögödön élő festőművész pendítette meg a múzeum létesítésének tervét, s ők hozták össze fáradhatatlan munkával a múzeum alapját megvető kiállítás változatos anyagát is jórészben.” Valószínű azért nem említi Vámszer Géza nevét – pedig a Csíki Székely Múzeum-Egyesületnek ő volt a harmadik tevőleges lélekembere –, mert ő csak 1929-ben került Csíkszeredába, és csak a véghajrában csatlakozott a rendezőkhöz. És nem feledkezhetünk meg legodaadóbb segítőikről sem: Gál Ferenc tanítóról és feleségéről, Sántha Juliannáról, valamint dr. Pál Gábornéról, akik mindenben az alapítók segítségére álltak. Közösen meg is rendezték a múzeum-egyesület első kiállítását Csíksomlyón, az egykori Stabilimentnek, a későbbiekben Csík megye székházának, ma pedig a járványkórháznak helyet adó, de akkor éppen internátusként működtetett épület 14 szobájában. Több mint 130 néprajzi, egyház- és képzőművészeti tárgyat állítottak ki. A „12. számú szoba” Zsögödi Nagy Imrét szolgálta; ebben volt második csíkszeredai gyűjteményes tárlata, amelyről sajnos egyebet nem tudunk: hány alkotást foglalt magában? Az a kiállított anyag képezte az új intézménynek szánt múzeum alapgyűjteményét. A csíkszeredai Vákár nyomdában készült törzslap beosztású első leltárkönyvébe, amit jelenleg a CSSZM őriz, 310 tárgytételt jegyeztek be. Nem volt könnyű létrehozni a kiállítást, amelynek – katalógusa szerint – rendezési elve a következő volt: „1. számú szoba. Csíkszentgyörgyi népművészet. Jelenkori székely festékesek szövése. Demes Ignáczné Csíkszentimréről. Szász Ferencz sző saját találmányú szövőszékén. Vámszer Géza iparművészeti készítményei. 2. számú szoba. Gyergyói népművészet. Céhláda a középkorból. 3. számú szoba. Kristó János kozmási faragómester munkái. 4. számú szoba. Csángó népművészet. 5. számú szoba. Kászonvidéki népművészet. 6. számú szoba. Felcsíki népművészet. 7. számú szoba. Dr. Nagy Jenő [képzőművészeti] magángyűjteménye Csíkszentmártonból. 8. számú szoba. Vass Áron agyagszobrász kiállítása. 9., 10., 11. számú szoba. Egyházművészet. Ötvösmunkák. Szentségtartó az Árpádok korából. Régi miseruhák. Közöttük a csíkszentdomoskosi egyház tulajdona egy aranybrokát, amely a török szultán Apafi Mihálynak ajándékozta palástból készült. Egyházi tárgyú festmények, szobormunkák és egyéb kegyszerek. 12. számú szoba. Nagy Imre gyűjteményes kiállítása. 13. számú szoba. A jelenkori házi ipar termékei. 14. számú szoba. Csíki házi szőttesek kiállítása és árusítása.” A kiállításrendezés alapszintű szakszerűségben való jártasságot sugall. Ennek ellenére a múzeumügy nem élvezett általános egyetértésben fogant támogatást. A korabeli csíkiak nem mindnyájan tanúsítottak akkora bizalmat az ügy iránt, mint amilyent a múzeum-egyesület képviselői. Sokan gyanakodtak, bizalmatlanok voltak mind a gyűjtés időszakában, mind pedig később, pedig a gyűjtőmunkát hatalmas személyes energiabevetéssel és ügyszeretettel végezték annak képviselői, akik alig rendelkeztek anyagi fedezettel. De támogatók is akadtak szép számmal. Az említett leltárkönyv adatai alapján összeállított alapító-gyűjtők névsora a következő: „A csíkszentléleki plébános, Ambrus Dénes, Baka Tamás tanító, Bálint Vilmos plébános, Balogh Ignác, Balogh István, Barabás Márton plébános, Bándi Mária, Bokor Ferenc plébános, Botár Géza, Böjthe István, Csiszér Vilmos jegyző, Domokos Pál Péter, dr. Dóczy Kálmánné, dr. Hirsch Hugó, dr. Pál Gáborné, Gál Ferenc, Gál Ilonka tanítónő, Gál Magda, Kelemen Andor jegyző, Márton György, Miklós Gergely tanító, Nagy Imre festőművész, Nagy Veress Ádámné, özv., Domokos Elekné, özv., Mihály Lajosné, Péter István tanító, Selyem Tamás kántor, Sperling Oszkár mérnök, Szabó Béni tanító, Szántó Ádám tanító, Szász József kántor, Vámszer Géza, Vég Márta tanítónő, Veress Magda.” Hogy hányszor és mi okból törölték izzadt homlokukat a kiállításrendezők, arról nem szól a fáma. Munkájukat elvégezték, megteremtve azt az alapot, amelyre azon nyomban jogállással rendelkező intézményt lehetett volna építeni. A városka elöljárói nem jelezték ilyen irányú szándékukat. Az alapítók pedig saját tudományos és művészi elfoglaltságuk miatt nem vállalhattak egy igazi múzeum működtetésével járó, valóságos ügyintézeti munkakört. Ezért tehát az összegyűjtött anyag gondozásának látszólagos és valós hiányosságai a lakosság körében találgatásokra és szóbeszédre adtak alkalmat; mint az lenni szokott minden esetben, amikor a magán- és a közhaszon, illetőleg a magán- és a köztulajdon versenyhelyzetbe kerül. Az elégedetlenkedések nem voltak véletlenszerűek. A Csíki Lapok 1930-ban és 1931-ben több alkalommal cikkezett a Csíki Múzeum- és Kultúregylet alakulásáról és tevékenységéről – 1930. III. 30., IV. 14., IX. 28., XII. 7., 1931. II. 15., III. 22. –, mert a tapasztalatok szerint leállni látszott a nagy lelkesedéssel induló múzeumszervezői és kezelői munka, ami végül be is következett, de nem azonnal. A kiállítás lejárta után, a Stabiliment jelentős részét elfoglaló anyag jó részét vissza kellett szolgáltatni a tulajdonosoknak, és Nagy Imre is, Kristó János is hazavitte saját alkotásait, darabjait. Azonban – amint azt 1977-ben Vámszer Géza leírta – a kiállított anyag „felét sikerült a tulajdonosok beleegyezésével visszatartani”, és öt teremben újrarendezni. Mindenek ellenére „a szépen induló múzeumi munka pár év múlva megrekedt, ugyanis 1932-ben Domokos Pál Péter Kolozsvárra, Gál Ferenc és felesége meg Gyergyószentmiklósra került, Pál Gáborné pedig 1935-ben meghalt. A Csíki Múzeum létrehozói közül csupán ketten maradtunk Nagy Imrével, aki viszont időközönként hosszabb-rövidebb időre tanulmányútra ment (Budapest, London). A múzeum épületében csak a házfelügyelő lakott, nála voltak a múzeumi helyiségek kulcsai. Időnként én is ki-kijártam, főként, ha távolról jött szakemberek vagy kiránduló-csoportok érkeztek a múzeum megtekintésére. Több ízben is meglátogatta a múzeumot Balogh Jolán művészettörténész s így Keöpeczi Sebestyén József mellett ő volt a másik szakember, aki közléseivel nagyban hozzájárult Csík művészeti emlékeinek stílustörténeti és kormegállapító vizsgálatához.” Aztán 1941-ben Vámszer Géza is elhagyta a várost, Kolozsvárra költözött. Tehát az igazi intézményalapító kísérletek végleg meghiúsultak. Az 1930-ban összegyűjtött anyag maradékát évekig kiállításuk helyszínén őrizték, majd egy részét a gimnáziumban tárolták. Közben az ügy iránti elégedetlenség fel-fellobbant, de sohasem robbant. 1932-ben az egyik adományozónak, Márton Györgynek a Csíki Néplap olvasójának, „Beküldetett”-ként jelzett cikkéből szerezhető az egyik erre vonatkozó tudomás. „Mi van a Csíki Székely Mu­zeummal? kérdezem én is. Kiből áll a vezetőség? Ki felel azért a sok értékes tárgyért, amit annyi nehézséggel összegyüjtöttünk? Ki lesz az, aki a kikölcsönzött, de vissza nem adott képekért mást fest, vagy más ellenszolgáltatást ad? Ki vállalja a felelősséget azokért, a nép között elterjedt hírekért, hogy valamint Menaságon eladták Szűz Máriát, úgy Csíkszentgyörgyön is hasonló módon cselekedtek? Még sulyosabb formában, hogy az »illetékesek nem számolták el a képek árát«? Hol vannak a múzeumnak eddigi szervezői akikben elég lelkesedés és ambíció volt arra, hogy megmozgassák a közönyös csíki székely népet egy ilyen kultúrintézmény létrehozásához akkor, amikor felelőtlen hírek keltek szárnyra áldatlan cívódásokról, »haragszom rád«-isokról, amely miatt csak a közérdekű ügy szenved és állít tilalomfát a jövőben minden kultúrmemgmozdulás elé. Ha volt bátorságuk kiállni a porondra ilyen nemes gondolatokért és eszméért, legyen bátorságuk egymás között arra is, hogy az ellentéteket, ha vannak áldozatok árán is elsimítva, teret engedjenek a szépen megindult múzeum működésének és fejlődésének. Nem gondolják-e, hogy erkölcsi kötelességük a megkezdett úton, minden intrika és vetélytárskodás nélkül, pusztán a megvalósítandó célt nézve, haladni addig, amíg önként vállalt megbízatásukról eredménnyel számolhatnak be megbízóiknak. Nem félreállás, kicsinyes érzékenykedés, hanem harmonikus együttműködés kell ide, amely eredményhez fog vezetni.” A múzeumügy nem tevőleges szerepet vállaló csíki kezdeményezői közül némelyek a Székely Nemzeti Múzeum fiókjaként igyekeztek megfelelő intézményi keretet teremteni a Csíki Székely Múzeumnak, amelyet dr. Boga Lajos főgimnáziumi tanár 1933. március 28-ám kelt, Csutak Vilmosnak, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának írt levele tanúsít, s közben a gyűjtemény egyre mostohább sorsra jutott. Egyik helyről a másikra hányódott… A későbbiekben is gondot jelentett az intézmény helyzete, sorsa. Erről tanúskodik a „kicsi magyar világ” elején – 11 esztendővel a múzeumalapítás után –, Holló Ernőnek ugyancsak a Csíki Néplapban megjelentetett hosszabb cikke is, amelynek teljes szövegét nem, csupán legfontosabb megállapításait idézem: „Kevés vármegye van, amelynek annyi különleges és nagyértékű népi és történelmi értéke lenne mint Csíknak. […] A román megszállás alatt kezdtük mindinkább észrevenni kincseinket. […] Lelkes emberek saját szorgalmukból, időt és anyagit áldozva, kezdték felkutatni Csík különleges értékeit. […] Mégis legjobbjaink szorgalmas munkája nem volt hiábavaló. Csíksomlyón egy jövendő múzeumnak lefektették alapjait. […] Jelenleg a helyzet az, hogy van is, nincs is múzeum. Nincs egy ember, aki teljes idejét ennek a múzeumnak szentelhetné. Hogy egy múzeum a nyilvánosság elé állhasson, elsősorban annak rendezésére van szükség, azután pedig gondozására. Olyan hírek is járnak jelenleg, hogy a csíksomlyói múzeum anyagát ki akarják költöztetni valahová. Jelenleg nincs a környéken olyan hely, ahol ezt el lehetne helyezni, s így az a helyzet is előállhat, hogy az anyagot bezsúfolják valami szükségszobába, és ezzel a csíki múzeum dolga hosszú időre lekerül napirendről. […] Feltétlenül szükség van tehát az összegyüjtött anyag mielőbbi rendezésére és összehordására a még szanaszét levőnek úgy, hogy ne legyen okunk a szégyenkezésre. […]” Idekívánkozik Lanfranco Binni – Giovanni Pinna A múzeum. Egy kulturális gépezet története a XVI. századtól napjainkig című könyvének legelső mondatát, ami így szól: „A múzeum a múzsák oltalmát élvező, vallásosan tisztelt és politikailag kihasznált, szimbólumként működő gépezet, a kulturális intézmények legrejtelmesebbike.” Bár a könyvet 1980-ban Olaszországban adták ki, minden megállapítása oly módon, és oly általánosan igaz, hogy nem engedi sem időtől, sem földrajzi helytől, sem társadalmi rendtől, sem szervezettségi állapottól függetlenül, valamely intézménykülönbözőség megállapítását; minden múzeumra mindenkor igaz. Ez a mondat azt a gödröt is jelzi, amelybe a múzeum-kutya található örökösen elásva. Mindezek ellenére, ezek az intézmények állandó jelleggel szabadnak érezték és érzik magukat. Ez a helyzet-érzetpáros az intézményben dolgozók között is, a közönség soraiban is valamilyen tudathasadásos állapot megélését jelzi: márpedig a múzeum ettől szép, ettől egyedi és ettől „vallásosan tisztelt és politikailag kihasznált” szimbólum-intézmény, amelynek igaz tökéletességét az alább következő levélrészlet is igazolja. Még el sem készült a kiállítás, de mihelyt annak valóságáról megbizonyosodott, a politikum – akárcsak manapság –, azonnal belekontárkodott e „vallásosan tisztelt” ügybe. Adorján Imre, a Magyarpárt főtitkára, a párt Kulturális Szakosztálya nevében tette meg az első lépést. Az 1930. május 30-án kelt levelében meghívta Csutak Vilmost, a SZNM igazgatóját, hogy tekintse meg a kiállítást és tartson egy előadást. ,,A magyarpárt közművelődési szakosztálya által Csíksomlyón, a volt internátus épületében a pünkösdi búcsúval kapcsolatosan folyó évi június hó 6–10 napjain rendezendő székely népművészeti és egyházművészeti kiállításunk megtekintésére tisztelettel meghívjuk Igazgató urat, s egyben kérjük, hogy a 9-én (szombaton) délután a kiállításra összegyűlő közönségnek a székely népművészetről előadást tartani szíveskedjék.” A címzett halaszthatatlan elfoglaltságai miatt előadás tartásra nem vállalkozott. Ez történt 90 esztendővel ezelőtt; ez volt a vázlatosan bemutatott kezdet.