„Az ember ne sajnálja azt, ahogyan élt! Minden a javára volt, ha túlélte.” (Szakonyi Károly Kossuth-díjas író) 60 éve éppen 1956 volt, s én éppen 22 éves voltam. Sok furcsaság volt akkor, amit a ma embere megmosolyog, vagy el sem hiszi. Gyakran volt egy-egy ünnepi nagygyűlés, ahol éltettük a munkásosztályt és a dolgozó parasztságot, elöljáróinkat, a munkásosztály hű fiait. „Gheorghiu-Dej, luptător, pentru pace și popor”, Magyarországon „Éljen Rá-ko-si, él-jen Rákosi!”, vagy ilyenek: „Munkásököl vasököl, oda üt, ahova köll”. Odaát nagyon elburjánzott a személyi kultusz, amit már a szovjet elvtársak sem néztek jó szemmel, Rákosit beidézték Moszkvába. Többé vissza sem tért, azt mondták, ápolásra szorul. (Meghalt 1971-ben.) Itthon Gh. Gheorghiu-Dej szelídebbnek tűnt, a többi elvtársat is éltettük, vittük portréikat a felvonuláskor. Anna Luka Veres, Pauker Anna zsidó nő volt, Luka László lemhényi székely, Veresnek is kik lehettek az ősei? Gyárakat, nagyüzemeket neveztek el magyarokról: Matiaș, Racoși, Ioan Fonaghi, Eucel Mauriziu, Breiner Bela, és egyikükbe sem csapott bele a tüzes istennyila. Brassó Orașul Stalin lett, Sztálin tartomány székhelye, ahová Csíkrajon is tartozott (szovjet módszer). Magyarországon Gerő Ernő vette át a hatalmat, semmi sem változott. Egymás után tűnnek el jobboldali elhajlással vádolt elvtársak, miközben az életszínvonal a béka hátsója alatt leledzik. Tévé még nincs, de van Kossuth Rádió, Szabad Európa, Amerika hangja, ezekből értesültünk október vége felé, Budapesten leverték a vörös csillagokat, Sztálin szobrát, utcára vonult a sokaság, forradalom van. A háromszínű zászlók közepéből kivágták a kommunista címert. A zendülők kezében már fegyver volt és használták is. Bukarestben, az addig mimózalelkű politikum biztonságnak nevezett (securitate) politikai rendőrsége hisztériás idegrohamot kapott, mi lesz, ha itt is? Elkezdődtek a koncepciós perek, tanárokat, diákokat tartóztattak le főleg Erdélyben, koholt vádak alapján. Ártatlan honfitársaink sínylődtek a hírhedt börtönökben vagy a Duna–Fekete-tenger csatornánál hosszú éveken át, nemcsak ők, családjaik is. Mindezt elrettentő példaképpen, nehogy bárkinek eszébe jusson. Az elítéltek közül ma már kevesen élnek, évente egyszer megemlékeznek róluk, általában az ’56-os forradalom alkalmával. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom ezek a mi hőseink! Hiszen szerettük őket, köztiszteletnek örvendő pedagógusok és ártatlan diákok voltak. Nem kívánom, hogy utcákat, tereket nevezzenek el róluk, de egy-egy eseményt, vetélkedőt, egyebet miért ne lehetne Bereck Lajos tanfolyamnak, Palczer Ká­roly diákversenynek, Lőrinczi János vetélkedőnek, Opra Benedek önképző körnek nevezni? Úgy tudom, a Benci bácsi szülőfalujának, Szárazpataknak általános iskolája az Opra Benedek nevet viseli. Szép, nem? Évtizedek múlva 1989-ben Bu­ka­restben a forradalmárok lyukas zászlókkal vonultak, úgy hallatszott, mintha akkor találták volna ki. Kopacz Zoltán, Csíkszereda [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]