Az jár a fejemben, hogy miért dühíti a közösségünket, ha egy társadalmi csoport kiáll a jogaiért? Sztrájkol a tanügy, és beindult a gépezet: ismét lehet szidni, utálni a pedagógusokat, elég csak beleolvasni a munkabeszüntetést taglaló cikkek alatti hozzászólásokba, hogy elakadjon az ember lélegzete. Amit ott találunk, az vajmi kevés empátiáról, annál több irigységről szól.
Adott egy társadalmi csoport, amelynek jól szervezett az érdekvédelme, képes az összefogásra, és mert megelégelte a több éve tartó ígérgetést, a létező törvények semmibevételét (pl. a GDP-ből az oktatásra fordított összeg jóval kisebb, nem alkalmazták a fizetéskiigazítási jogszabályt stb.), betartva a megfelelő lépéseket, munkakonfliktust robbantott ki. A sztrájkot megelőzte kismillió tárgyalás, nagy létszámú tüntetés, figyelmeztető tiltakozás, és miután ezek nem hozták meg a várt eredményt, a nyomásgyakorlásra már csak a teljes munkabeszüntetés intézménye maradt. Egy normális demokráciában ez a dolgok menete, igazából nincs itt semmi látnivaló. 
Azaz mégis. Mert egyfajta látlelet társadalmunkról az, ahogy a közösség ehhez viszonyul. A szülő nem gondolja végig, hogyha a pedagógusnak netán megemelik a bérét, attól az övé nem lesz kisebb, viszont nő az esélye annak, hogy elkötelezett, a munkáját hivatásként űző tanító, tanár tanítsa a gyermekét. Inkább kiírja, hogy más is éhbérért dolgozik és mégsem tiltakozik. Mondandójának a lényege: ha nekem rossz, legyen rossz mindenkinek.
Persze, a sztrájk kellemetlen a szülőknek, a vizsga előtt álló diákoknak, de hát a sztrájk az egy ilyen műfaj, éppen ebben áll a lényege: fájnia kell, hogy a vezetők lépjenek, közeledjenek az álláspontok, netán teljesüljenek a követelések. Ezért van most, mert vakációban, tanév elején ugyan kinek fájna? Jó lenne, ha a dühöngők figyelembe vennék, hogy – ha jól emlékszem – legutóbb 2005-ben, azaz 18 évvel ezelőtt élt ezzel a tiltakozási lehetőséggel a tanügy! Jó lenne, ha tudnák, hogy nemcsak fizetésemelésért küzdenek, hanem a munkakörülmények javításáért is, ami ugyebár a „klienskörnek”, azaz a szülőnek és gyereknek is jó lenne. Azt sem árt elfelejteni, amikor a mezőre vagy bányába küldik az elégedetlen pedagógust, hogy egyetemet végzett emberekről van szó, akiknek a bére jóval elmarad más, hasonló végzetségű állami alkalmazottak fizetésétől. Miért kellene ebbe beletörődni? 
A tanügy mostani követelései nem oldanak meg mindent. Mert az oktatási rendszer problémái sokrétűek, de az biztos, hogy társadalmi megbecsülésnek örvendő, és igen, jól megfizetett, jól képzett, egészséges pedagógusok nélkül esély sem lesz arra, hogy valaha megoldódjanak, hogy egyszer majd csak jobb legyen a hazai iskolarendszer. Pedig azt szeretnénk, nem? 
A düh és utálkozás viszont rólunk, pedagógusokról is szól. Mert mi általában elvagyunk a saját buborékunkban, még mindig túl nagy távolságot tartunk a szülőktől, közösségtől, szeretünk fensőbbségesen viselkedni, a kapcsolat gyakran kimerül a kér, követel, elvár, megró és elégedetlenkedik skálán. Nem engedünk belelátást a mindennapi küszködésbe, szeretünk élni a felelősséghárítással és nem teszünk sokat azért sem, hogy lebontsuk a tanüggyel kapcsolatos tévhiteket. Jó lenne megérteni, hogy mi a mi részünk abban, hogy ennyire ellenségesen viszonyul a közösség hozzánk. Vajon mit tehetnénk azért, hogy a szülő, nagyszülő is sajátjának érezze a tanügy problémáit, hogy ne csak gyerekmegőrzőnek lássa az iskolát, ingyenélőnek a pedagógust. 
Mert végső soron az ügy közös, még ha ezt a tényt el is fedi a düh, a tévhitek sokasága, a saját elégedetlenségérzet. Valószínű, hogy nagyobb társadalmi összefogással a sztrájk is hamarabb véget érne. És ez is közös érdek, nem?