Hirdetés

Szabad szél

Asztalos Ágnes
Becsült olvasási idő: 3 perc

Készen áll a huszárruha, vállfán a vitézkötéses kabát, az ünneplőkosztüm, feltűzve a kokárda, nemzeti ünnepre készülünk. Ma díszbeszédek hangzanak el falvakon, váro­sokban, amelyekben a 175 évvel ezelőtt kitört forradalom és szabadságharc ma is érvényes konzekvenciáit próbálják levonni a felszólalók, nagyobbrészt politikusok.
Az együttlét, a sokaság, a közös éneklés elmélyíti az ünnep megélését. Az, hogy díszbe öltözünk és kimegyünk a térre, egyfajta rituálé, amely fokozza a közösség biztonságérzetét, ráerősít identitására, érzelmi többletet nyújt a hétköznapokhoz képest, hozzájárulhat a hagyományok, a múlt, az ősök és hősök tiszteletéhez, közvetíthet értéket, áttételesen az „én helyem itt van” élményt húzza alá.
Ugyanakkor éppen a felsoroltak miatt az ünnepek „hajlamosak” bemerevedni szokásokba, és az évről évre már-már rutinszerű ismétlődés – kivonulás, huszárok, áldás, himnusz, beszédek, szavalat, himnusz, koszorú – könnyen vezethet tartalomvesztéshez, a közhelyek megjelenéséhez, a kiüresedéshez. Ez jól lemérhető abban, hogy kiket szólít meg tömegesen. Nézzünk csak szét az ünneplők között! Általában az idősebb korosztály dominál, aztán a középkorúak következnek, kisebb arányban a fiatal felnőttek is képviseltetik magukat, az ifjak, tinédzserek viszont alig. Mert a közhelyekre, az évről évre nagyjából egy kaptafára gyártott szónoklatokra ők kevésbé vevők, egyszerűen életkorukból adódóan. Pedig március 15-ének számukra is van üzenete, mert az nem lehet, hogy az egykori márciusi ifjaknak ne lenne mondanivalójuk a mai ifjakhoz is. És ha valljuk, hogy az ünnep értéket közvetít, akkor el kell(ene) érni őket is, hogy átélhessék ők is.
Egyik kedves emlékem, amikor a székelyudvarhelyi színház először jelentkezett – ha jól emlékszem, 2016-ban – a Forradalom.ma címet viselő sajátos történelmi eseményidézéssel. Ültünk reggel a város egykori emblematikus kávézójában, a Gében – ahová egyébként is szívesen jártak a fiatalok –, és egyszer csak kitört a forradalom. A Gé Pilvaxszá vált, a színészek életre keltették az egykort. Rá egy évre ismét. Akkor korhű ruhába öltözve, a város egyes épületeit a budapesti események sarokpontjaivá nevezve ki vitték végig az utcákon a tavasz, a szabadság, a nagy remények szellemét. Tódult köréjük mindenki, a kamaszok kipirult arccal, lelkesen statisztáltak spontánul és szabadon, velük együtt volt ünnep az ünnep, forradalom a forradalom. Hatalmas beleéléssel kiáltották a világba az anno radikális követeléseket, amelyek igen, ma is rezonálnak bennük. Csak nem mindegy, milyen húrokat pengetünk…
Mindig foglalkoztatott, hogy vajon ki hová állna, ha visszautaznánk az időben? Ki az, aki félne a változástól, mert bármerre is halad a világ, a fennálló rend – még ha annyira nem is jó –, mégis komfortosabb, mert ismerős és megszokott. Ki az, aki lelke mélyén bevallja, hogy ő bizony félt volna a forradalomtól, és neki ijesztő minden és mindenki, aki meg akarja bolygatni az aktuális rendet. Pedig akik emlékezetére ma kimegyünk a térre, ifjak voltak a javából, az életkor minden jellegzetességével, és borítani akartak mindent. Bár mára nemzeti hősökké „öregedtek”, de tény, hogy volt bennük forrófejűség, kalandvágy, világmegvető bátorság és hetykeség, és mindezek lendülete vitte előre őket.
Az ünnep lehet szembenézés is: mi hogy állunk a változással, mennyire vagyunk nyitottak új eszmék előtt? Hagynánk-e, engedjük-e a fiatalokat másként gondolkodni, felrúgni olyan szokásokat, amelyek már nem megtartanak, hanem béklyóba vetnek? Miközben mások a szabadságukért, megint mások egyenlő jogokért küzdenek, mi hogyan vagyunk a szabadsággal, a forradalommal, ma?
A forradalom sosem konzervatív. Bármit is hoz, az elején szabad szél. Udvarhelyen ismét kitör a forradalom. Ma. Lesz múltidézés, de hamis pátosz nélkül, hangosan, ifjonti lázzal, szabadon. Mert lehet így is.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!