Csíkszeredában másodízben emlékeztek meg könyvtári környezetben a Magyar Kultúra Napjáról. A kultúra ünnepnapján pedig illik, hogy valamilyen felemelő, magasztos eseményünkhöz köthető olvasmányt helyezzenek az olvasóköri asztalra, közös megvilágítás végett. Cseke Gábor vitaindítója a Kájoni János Megyei Könyvtár mellett működő olvasókörnek az idei Magyar Kultúra Napján hangzott el, ennek szerkesztett változatát közöljük az alábbiakban. [caption id="attachment_21996" align="aligncenter" width="620"] A Gloria Victis-emlékmű Csíkszeredában, az 1956 téren Fotó: László Róbert[/caption] 1. Amiként a tavaly önként kínálta magát a Semmelweis-emlékév és a jeles orvostudós alakjának irodalmi megjelenítése, az idén ugyanilyen természetességgel ajánljuk barátaink figyelmébe az 1956-os évet, annak idei hat évtizedes emlékezete kapcsán. 1956 amúgy is csúcsot jelent a huszadik századi magyar történelem összefüggésrendszerében – azt a fajta magasztosságot, amit egy századdal korábban az 1848–49-es szabadságharc jelentett s jelent azóta is. Ráadásul egy olyan regény ismertetését szorgalmaznánk, amely alig öt éve látott napvilágot, s jóval túlmutat az illusztratív, tézis-irodalmi ábrázolás teljesítményén. Ízig-vérig olvasmány, ha nem is hibátlan, s azon ritka művek egyike, amelyek nem hősi pillanatképeket festenek egy kaotikus társadalmi megmozdulásról; a regény inkább e harc ellentmondásokkal teli, tragédiába fúló jó szándékait és melléfogásait fejti föl, majd sűríti egyetlen emberi sorsba, egy hétköznapi család még hétköznapibb életébe. Spiró György Tavaszi tárlat című regényéről van szó. Pomogáts Béla, aki nemegyszer vett már részt Csíkszeredában magyar kultúranapi rendezvényen, egy 2002-ben készült elemzés keretében megkísérelte fölvázolni ’56 irodalmi ábrázolásának sajátosságait (Évkönyv. 10. 2002. Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János, Standeisky Éva. Bp. 1956-os Intézet, 2002. 264–276. o.) Megállapítása szerint az ellentmondásokkal terhes forradalmi események szabad vitákban történő tisztázó értékelésének társadalmi késleltetése jelentősen akadályozta íróinkat is abban, hogy autentikus irodalommá lényegítsék élményeiket. A költészet mindig fürgébb reagálású erő volt: költőink még az események forgatagában maradandó üzenetét mentették át ama lélekemelő 12 napnak. A prózához idő és távlat szükségeltetik: az 56-ot követő első években pedig jobbára inkább az emigrációba vonult írók, újságírók, politikusok stb. vetették papírra tanúvallomásaikat, személyes élmények és gondolatok formájában, amelyek előbb kerülőúton, s meglehetős késleltetéssel befolyásolhatták csak a magyar társadalmi közvélekedést. S bár számos regény is született tollukon, de a nagy áttörés nem történt meg. Az országban az 1956 pozitív emlékét következetesen elnyomó propagandagépezet egy idő után megszülte ugyan a maga sajátos ’56-os irodalmát, amelyről Pomogáts így vélekedik: e művek „kifejezetten a hivatalos propaganda szolgálatában álltak, és ellenforradalomként ábrázolták az 1956-os eseményeket. E könyveket már akkor sem fogadta rokonszenvvel a magyar olvasó, elutasította őket az értelmiségi közvélemény.” Gondoljunk csak néhány Berkesi András-műre (pl. az Októberi viharra), Dobozy Imre vagy Mesterházy Lajos regényeire… Ezzel párhuzamosan – így az irodalomtörténész – felbukkant egy úgymond semleges szemléletű irodalmi megközelítésmód, amely igyekezett az objektív eseményláttatás révén politikailag függetlennek maradni. Mindenekelőtt a kisprózában érvényesült ez a fajta eseményábrázolás, példaként Moldova György Sötét angyal című kisregényét említhetnénk, „amely egy fiatalember 1956-os kalandjairól szól romantikus tálalásban, ugyanakkor élesen megkülönböztetve magát a különböző propagandairatok kincstári szemléletétől – szögezi le Pomogáts, majd így folytatja: – Ez volt az első regények egyike, amely ezt a szót: ’ellenforradalom’, nem is írta le… Moldova később sajnos megváltoztatta a forradalommal kapcsolatos álláspontját. A Malom a pokolban című ötvenhatos regénye első változatában, folyóiratközlésben még igent mondott a forradalomra, aztán tíz év múltán, amikor a regény könyvként is megjelent, már „ellenforradalmi” felkelésként mutatta be az eseményeket.” Ilyen és ehhez hasonló pálfordulások történtek még az irodalomban – példa rá Tamási Lajos esete, aki a legendás Piros a vér a pesti utcán sokat idézett szerzőjeként, verse megírása után két évvel újabb költeménnyel (A csepeli gyorsvasúton) már-már „lenullázta” a korábbi forradalmi üzenetet, apját vélvén fölismerni egy villamoson utazó, pufajkás munkásőrben, akik az ötvenhatos „ribillió” után jogosan állították helyre a rendet. Tény, hogy 1956 méltó irodalmi feldolgozását nagyban hátráltatták azok az általános tisztázatlanságok, amelyek az események értékelésében megmutatkoztak. Gyakorlatilag máig adós a magyar közgondolkodás azzal az árnyalt, minden szempontból objektív megközelítéssel, amivel egy ilyen bonyolult, sajátos nemzeti és nemzetközi viszonyok által meghatározott társadalmi kataklizma leírható és elemezhető. Az időközben – s különösen a magyar forradalom ötvenedik évfordulója körül – elkészült, örvendetesen szép számú, azóta is egyre gyarapodó összegező munkák, kollektív emlékgyűjtemények, antológiák, megnyitott archívumok és dokumentumgyűjtemények még inkább az adalékok sokszínűségében jeleskedtek, a higgadt, valóban elfogulatlan ítélkezés még várat magára. Érdekes módon, az események összetett megközelítésében még mindig Gyurkó László gazdagon adatolt, bár a kommunista rendszer iránti elfogultságot sem tagadó, 1980-ból datált, a rendszerváltás után némileg finomított elemzése (1956), egyike a legelfogadhatóbb definíciónak ’56-ra. 2. Spiró György Tavaszi tárlat című, 2010-ben megjelent regénye sokban közelít az ’56-os irodalmi művek fentebb ismertetett általános jellemzőihez, ugyanakkor néhány ponton radikálisan szakít is az esemény korábbi irodalmi feldolgozásának általános gyakorlatával. Hasonlít annyiban, hogy ezúttal is a mű főhősének élményein keresztül látjuk-érzékeljük az ’56-os események zajlását, majd az elbukás utáni első hónapok társadalmi regresszióját. Hasonlít továbbá az író ama törekvésében, hogy lehetőleg pontosan jelenítse meg nem csupán a kort, hanem akár a naphoz, sőt órához köthető eseményeket is. Ez azért is fontos követelmény, ugyanis addigra az ’56-os irodalomban eluralkodik az oral history formájában rögzített egyéni átélések szerepe mint szinte egyetlen olyan műfaj, amely a valóság tiszteletének jegyében és erkölcsével igyekszik helyrerakni a másként még ki nem mondott, s talán kimondhatatlannak is vélt igazságokat. Kiragadott példaként a hosszú sorból itt utalnék Csete Örs 1956. Budapest. Arcok és sorsok című albumára, amelyben az események számos résztvevőjének korabeli és jelenkori portréja mellett rögzíti azok ’56-hoz kapcsolódó saját élettörténetét, összegyűjtve ezáltal a forradalmi eseménysor már-már végtelen számú személyes variánsát. Spiró György maga is a valósághűség megszállottja. Úgy véli: ha már megtörtént eseményről ír, akkor legyen ténylegesen minden a maga helyén. Ráadásul az ő személyes kamaszélményei ’56-ról túlságosan hézagosak és szürrealisták ahhoz, hogy kizárólag rájuk támaszkodhasson. Ezért aztán dokumentumok alapján kell rekonstruálnia a mindennapi történelem menetét, hősének mikrovilágát, munkahelyi-személyi kapcsolatait, környezetét, sőt akár tudatvilágát is. A spirói regénykoncepció azonban eltér a szokványostól, mégpedig abban, hogy központi szereplője, akinek személye körül a cselekmény kibontakozik és lezajlik, tipikus antihős – olyan, aki szó szerint megfogadja József Attila 1937-es versbéli intését („nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet” – Szállj költemény), mert nem tehet egyebet. A nevezetes történelmi napok előtt ugyanis kórházba kerül, hogy megoperáltassa kínzó aranyerét, s már csak a levert szabadságharc után térhet vissza a mindennapi életbe. Csakhogy – ennek ellenére, számára megmagyarázhatatlan módon „feketelistára” kerül, pontosabban „jóakarói” sugallatára felfedezi saját nevét egy újságközleményben mint egy ellenforradalmi összeesküvés cselekvő részesét, aki az ’56-os események idején már a reakció malmára hajtotta a vizet, méghozzá fegyverrel. „Hősünk”, ahogy az író következetesen és nem minden szándék nélkül emlegeti Fátray Gyulát, abszurdnak tartja a gyanúsítást; reméli, hogy csak sajnálatos félreértésről – tán elírásról – van szó, hiszen ritka, ráadásul felvett és sajnálatosan hibásan bevezetett (a Mátrai helyett) névről van szó. Megpróbál minden logikus lépést megtenni ahhoz, hogy a számára veszélyes félreértést gyorsan tisztázza. Menet közben rá kell jönnie, hogy ez távolról sem olyan egyszerű: kórházi tartózkodását papírral igazolhatná, de a papír elveszett valahol a munkaügyi osztályon, újat pedig óvakodnak kiállítani az események utáni zűrzavaros időkben, amikor mindenki óvakodik mindenkitől és senki nem vállal felelősséget semmiért. Még rokona és jó barátja, az őt műtő orvos is hátat fordít neki s mossa kezeit. Mindenütt kapusok és szolgálatos ajtónállók igyekeznek védeni a rendet, a ribillió utáni „nyugalmat”. Fátraynak pedig – aki amúgy a kommunista eszmék s a rendszer szürke kis embere, és eleinte örvend, hogy kimaradt a „csetepatéból”, amikor éppen határozottan választani kellett, melyik oldal mellé álljon az ember – végül is nem válik szerencséjére a műtét, amiben pedig ő és családja annyira reménykedett, s a regény tulajdonképpen arról szól, hogyan próbál és sikerül végül is megszabadulnia a kafkai kutyaszorítóból. E küzdelem bemutatása hordozza magán a könyv minden erényét, dinamikájában rejlik tulajdonképpeni olvasmányossága. Spiró nem az összecsiszolt, válogatott szavak embere, stílusa majdhogynem közönséges, hétköznapi, ráadásul szikár és mellőz mindenfajta cifrázást, cikornyát. Hangja távolságtartó, olykor szarkasztikus, sőt cinikus, nem azonosul hőseivel, sem azok világával, a kíváncsi szemlélő hűvösségével vizsgál meg minden részletet, szereplői között nincsenek nagy és kis emberek, mindenki egyszerre jó szándékú és esendően gyáva. A helyzetnek megfelelően viselkednek, a helyzet pedig gyakorta távolról sem rózsás… Érdekes módon, egy ilyen eseménytelenül is jelentéses, periférikus sorssal sikerül a szerzőnek azt ábrázolnia, hogy az 1956-os események valójában egy egész társadalom életére kiható, nem múló jelentőségű tanulságot hordoznak, s valamiképpen megpecsételik mind az egyének, mind a közösségek sorsát. Sokan szeretnének – s ez nemcsak ’56 „kiváltsága” – utólag kimaradni a kisebb-nagyobb történelmi felelősségre vonásból, hiszen a forradalom megfogalmazta eszményeken túl mindenki rájön: valamiképpen és valamiből meg kell élnie. A konszolidáció nem kiegyezés, inkább csak ráébredés arra – majd alkalmazkodás is hozzá –, hogy lehetne sokkal rosszabb is mindaz, ami a magyar társadalommal történt, hogy e nagy történelmi félreértést igen nehéz lesz helyrehozni. Fátray Gyula fölösleges, abszurd, ám mégis életszerű meghurcoltatása közvetlenül megkóstoltatja velünk – de hősünkkel is – a koholt vádak és perek keletkezési mechanizmusát és logikáját, ugyanakkor többszólamúan illusztrálja Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című nagyszabású poémájának végkövetkeztetését: a zsarnokságban minden ártatlanság csak látszólagos, mert az élet legapróbb mozzanata is úgy kapcsolódik egyik a másikához, akár „a szem a láncban”. 3. Spiró György szokatlan regényének megjelenése mindenképpen korszakot jelzett az ’56-os irodalomban, ezért a művel kapcsolatban nem mulasztottak el számos kellemetlen kérdést is feltenni az írónak. Az ezekre adott válaszok elsősorban azért lehetnek érdekesek számunkra, mert kulcsot adnak a valóságábrázolás egy sajátos elképzeléséhez. Az író nem rejtette véka alá, hogy könyvéhez rengeteg dokumentumot tanulmányozott át, hajtott fel. A kérdés az: ha az írás amúgy is fikció, akkor miért kell ennyire rögeszmésen ragaszkodni a valósághoz? Ez lenne ama híres epikai hitel? A válasz: „Írtam már teljesen légből kapott történeteket is, de vannak bizonyos fajta szövegek, amelyek esetében nagyon fontos – az én számomra, szubjektíve persze –, hogy erős valóságalapot képezzek. Nem szokták tudni, de a tisztességes írók rengeteg háttérmunkát végeznek… Nyilván nem az volt a célom, hogy történészként rekonstruáljak egy korszakot. Engem nem a korszak mint olyan érdekel, mert szépirodalmat írok. De ahhoz, hogy a mese átmenjen, hogy minden hangulatot és fordulatot meg tudjak csinálni, amire szükség van, nem árt alaposan megismerni a korszakot. Ezzel az írók nem szoktak hivalkodni, mert hozzátartozik a munkához.” Anekdotikus adalék, de az is jellemző, hogy kutatás közben az írót kudarcok is érik: „Hónapokon keresztül próbáltam kideríteni, hogy 1956. december 31-én mit adtak a szilveszteri rádiókabaréban. A regényben van egy szilveszteri jelenet, és nekem nagyon jól jött volna, ha közben a szereplők hallgathatják a rádiót. Minden követ megmozgattam, minden szakértővel beszéltem a rádióarchívumtól kezdve, hiába. A délutáni műsor még megvan, azt lehet tudni, hogy mi volt adásban, de a szilveszteri vidám műsort nem találtuk. Márpedig kabarét akkor is adtak. Rendkívül tanulságos lett volna tudni, hogy ötvenhat decemberének végén miről gondolták úgy az illetékesek, hogy az emberek nevetni fognak rajta.” Kutatása tű keresésére emlékeztet a szénakazalban – végül lemond róla. Viszont a kudarc csak látszólagos, mert közben átrágja magát hihetetlen mennyiségű forráson, amelyek csak úgy kínálják magukat. Spiró szerint „az elmúlt húsz évben sok mindent kiadtak a korszakról. Fantasztikus kiadványok születtek, amelyeknek nagy részét most el is olvastam. Ezeknek a könyveknek a nagy része nem jut el az olvasókhoz. Pár száz példányban adják ki ezeket a nagyon fontos, alapvető munkákat, de valamiért úgy tűnik, a kritikusok nem teljesítik a feladatukat, hogy ugyanis megismertessék az olvasókkal, mit érdemes egyáltalán kézbe venni.” A kritikát érdekelte továbbá, hogy Spiró miért nevezte 1956-ot következetesen „polgárháborúnak”. Tehát: se forradalom, szabadságharc, de ellenforradalom sem? Miért polgárháború? „Mert az is volt. Felkelés is volt, forradalom is, polgárháború is, és háború is volt ’56-ban. Mind a négy. Nem én vagyok az első, aki ezt így együtt használja. A nagy francia forradalom óta tudjuk, hogy a forradalmak felkeléssel kezdődnek, utána van egy forradalmi szakasz, majd jön a polgárháború, amelyben az állampolgárok egymást gyilkolják. Aztán a külföldi hatalmak előbb vagy utóbb be szoktak avatkozni. A polgárháborút általában külső segítséggel verik le, vagyis az ellenforradalom külső hatalom által szokott megvalósulni. A franciáknál is így volt, az oroszoknál is, mindenhol. A kelet-európai felkelések és forradalmak tipikusan tizenkilencedik századi jelenségnek tekinthetők, és még közel sem vagyunk a folyamat végén. Egy nagy korszak részesei vagyunk, ami eltarthat több száz évig is, és ez forradalmakkal, polgárháborúkkal jár. Az ilyesmiből csaknem minden nemzedék kap valamit Kelet-Európában.” – fejtette ki az író a litera.hu honlapon Kassai Zsigmond kérdéseire. Úgy tűnik, Spiró válasza nem tétovázó ’56 jellegére. Legalábbis a felfogása összhangban áll regénye szellemiségével, víziójával. Végül igen találónak érzem egy olvasója ambivalens vélekedését a Tavaszi tárlatról, amelynél jobbat magam sem tudnék megfogalmazni, s amelyet egyúttal ajánlásképpen idéznék: „Habár tele van a legsötétebb fekete humorral, azért ez nyilván nem vicces könyv, sőt inkább elkeserítő, kijózanító, számomra szemnyitogató. Nagyon hasznos olvasmány annak, aki szeretné megérteni a mai magyarországi helyzetet – bár nem konkrétan arról szól, de a mai állapotok gyökerei ott erednek. Úgy egyáltalán minden magyar felnőttnek a kezébe nyomnám.”