Zűrzavar az ünnepi „mindennapi” körül, avagy a Kárpát-medence kenyér általi föderalizálása

Vagy hallásból muzsikálunk, mint a cigány? – így mondhatnám arra, aki összevissza, találomra mond el valamit, aminek amúgy pontos története van. Ez volt a benyomásom július 14-én este, amikor az ETV adása, 15-én pedig a Krónika tudósított arról, hogy Kolozsváron hét település „lisztet” adományozott Kolozs megye hozzájárulása gyanánt a „Kárpát-medence kenyerének megsütéséhez”. Örültem a hírnek, miképpen négy éve minden esztendőben örvendek, hogy pl. Hargita megye (de Kovászna és Maros is) – amúgy nem vezető búzatermő vidék – egész kamion búzát vitt a mohácsi Szent Miklós malomba az „ünnepi mindennapi megsütéséhez”. Annak viszont nem örülök, hogy Kolozsváron a Kárpát-medencében immár harmadik éve meghonosodott Szent István királyunk ünnepére sütött „Magyarok kenyere”, egyetemesen is a legszentebb eledelünket „Kárpát-medence kenyeré”-nek nevezték el. A szándékot nem értem: a megosztásunk lehet már ebben is? Vagyis az ünnepi kenyér megnevezésében is kenyértörésre megyünk? Nem jó nekünk, erdélyieknek vagy csak a kolozsváriaknak a már kanonizált megnevezés, miközben tudatják, hogy „a Kárpát-medencei magyarság összetartozását jelképezi”? Senki nem érzi, hogy valami hamisan szól? Hogy a Kárpát-medencében nemcsak magyarok élnek? Márpedig ez az ünnep, ez az ünnepi eledel kimondottan a Kárpát-medencei magyaroké sajátos eszmei tartalma okán, újra része lett közös nemzeti emlékezetünknek. Tehát nem sajátítjuk ki senkinek a kenyerét, miképpen az Istent sem, ahogyan az egyik erdélyi román író állította, merthogy „a magyarok Istenére esküszünk”. Vagy netán az ünnepről, az ünnepi kenyérről szerzett felületes tájékozódás lehet az eredője a hallásból való megtévesztő beszédnek? Ezért merészelem tömören összefoglalni (noha részletesen is érdemes volna, mert izgalmas történet!) eme nemzeti mozgalom (ami több, mint program) történetét. Először is fontos tisztázni, hogy mi, magyarok minek tekintjük a kenyeret? Egyszerű éteknek, mindennapi eledelnek vagy titkos lelkiségünk, lelkivilágunk elmaradhatatlan tartozékának, szükségletének, ami iránt nem tudunk, főleg nem tudtunk semmi más táplálékkal szemben (pl. a pityókával szemben sem, ami szintén mindennapi eledelünk) úgy viselkedni, úgy érezni, lelkünkben vibrálni, mint a kenyérrel szemben. És ez olyan magyar lelki sajátosság, ami méltán nevezteti a kenyeret magyarok kenyerének, ami, mint mondám, sem kisajátítást, sem elsajátítást nem jelent senki más kenyerének kárára. A magyarok évente ünnepelték (gazdag a néprajza!), ünneplik, rituális ünnepséget ülnek körülötte, rituális szimbólumnak is tekintik különleges alkalmakkor, mint valami szent ereklyének, mágikus erőt tulajdonítanak ma is neki, a XXI. században. Az egymáshoz való kötődés megvalósulásának erejét tulajdonítjuk neki. Eme spirituális alapon született az újkori kezdeményezés: Korinek László pécsi jogászprofesszor javaslata alapján kelt lábra 2011-ben. Erről az ötletgazda többször is nyilatkozott a magyar rádióban, és a Nemzet Kenyeré-nek nevezte, nevezték, 2013-tól pedig Magyarok Kenyere lett a neve a mozgalomnak. Már az indulás második évétől az egész Székelyföld, Erdély több tájegysége bekapcsolódott, búzája benne volt a Nemzet kenyerében/ Magyarok kenyerében. De benne volt az egész Kárpát-medence magyarsága által küldött búza is, amit jelképesen a mohácsi Szent Miklós vízimalomban őröltek meg, majd a pécsi, szegedi, más pékségekben kenyértésztát gyúrtak, sütöttek belőle, piacra vitték, elajándékozták az arra szorulóknak… Újabban ebből részesülnek Bőjte atya árvái is. Néprajzi eredetére és tartalmi vonatkozásai alapján méltó társa lett újra Szent István ünnepének. Mindezek ellenére mégis hiányérzettel tekintek ezekre az ünnepekre, mivel a róluk szóló diskurzusok inkább érzelmileg színezettek, lelkes és lelkesítő hangulatkeltés szándékával hangzanak el, őstörténeti szubsztrátumról, eszmei állandóról és a változásokról talán nem is esik szó. Pedig a valamihez való ragaszkodásunkat – történelmi eseményekre, nagy sorsfordula- tokra gondolok – irántuk való hűségünk kifejezéseként kellene megélnünk, egyértelműen, tiszta és világos beszéddel. (Nagyra becsülöm a pékmesterek bravúrjait, de a Szent István-napi kenyér lényege elsődlegesen nem az, hogy a „rekordméretű” kenyértészta alól hogy sikerül kirántani a bevetőlapátot.) Fontos tudni, ha értelmesen és nem rutinszerűen cselekszünk, hogy honnan jönnek az ünnep gyökerei? Az emberiség kultúrtörténete, áhítattörténete, hiedelemvilága egyértelműen példázzák, hogy nagy alkotások, nagy kezdeményezések csak akkor jönnek létre, ha őstudásból fakadnak. Tudnunk kell tehát, vagy illene tudnunk, hogy miben rejlik az augusztus 20-ra időzített kenyeres ünnep kezdeményezésének erkölcsi és szellemi értéke, mi az őstudás benne? Azért, hogy megértsük, mi a mai magyarság számára az időszerű üzenete. Tudnunk kell tehát, hogy a Magyarok Kenyere rítusának igen ősi, európai, még inkább ázsiai mágikus hiedelem a szellemi alapja. Ennek a spirituális lényege pedig az, hogy az együtt elfogyasztott étkek és italok az elfogyasztók között diszkrét lelki és eszmei, lelkiismereti, szellemi, történelmi, tudati, cselekvési kötődéseket, elkötelezett szövetséget hoznak létre. Ez volt a szubsztrátuma a vérszerződésnek, a krisztusi utolsó vacsorának, és ez a mai napig a keresztelőkön, lakodalmakon, temetéseken együtt elfogyasztott rituális étkeknek és italoknak. Valamennyi egy-egy szerződés, szövetségkötés. A Magyarok kenyere pedig ma, mint mondám, szimbolikus rítus és rituális szimbólum gyanánt szintén arra hivatott, hogy felélessze, ébren tartsa, összekösse lélekben, gondolatainkban a magyarságtudatot, szövetséget köttessen köztünk a nemzet szétdaraboltsága ellenére, a politikai határok fölött, a közös emlékezés katartikus erejével. A Magyarok kenyere évente megismételt mitikus-mágikus rítusa egy hatalmas tér és idő fölötti lelki és szellemi ív: az első, vérrel kötött egyesítő szerződés és korunk szétdarabolt magyarsága kenyérrel kötött remény-szerződése között. Dr. Balázs Lajos néprajzkutató