A zsákutcáknak sajátos hangulatuk van. Rövidek és csendesek. Akinek nincs dolga odabent, az csupán eljár előtte és legfennebb a kíváncsisága viszi rá, hogy benézzen. A zsákutcában lakó tudja, hogy neki kell füvet kaszálnia vagy havat lapátolnia. A közterületek között sajátos státussal rendelkezik. A zsákutca lakói egymásra utalva élnek, sajátos törvényekkel, szabályokkal. Ezek az utcák általában nemcsak rövidek, de keskenyek is. Járművel könnyen beragad az ember, szerencsésebb esetben van kapu, amit meg lehet nyitni, ha nincs, marad a tolatás. A minap nem zsákutcában, de zsákfaluban jártam. Évekkel ezelőtt szinte heti rendszerességgel megfordultam ott. Elsőre megfogott a település sajátos hangulata. Itt, a város közelségében sok mindent őriz Csomortán abból, amilyenek egykor lehettek a csíki falvak. Templomot akkor építettek, amikor máshol a harangokat próbálták elhallgattatni. Két éve itt állították fel a Kárpátok Őre-szobrot is, annak a szobornak a másolatát, amely egykor Kolozsváron állt. A kicsi falu nagy büszkesége lett a fából faragott határőr alakja. Ide gyűltünk össze minap emlékezni, kicsi faluban nagy győzelemről. A pozsonyi csata 1108 éve történt pillanatait már rég belepte volna a történelem évezredes hordaléka, ha nem tartanának a csomortánihoz hasonló megemlékezéseket a győztes csata emlékére. Bensőséges ünnepséget szervezett a falu közössége. Vendégeket is hívtak, akik ünnepi szónoklatokat is tartottak, múlt és jelen aktuális kérdéseiről. Hallgattam Csomortánban, majd visszahallgattam a tudósítás írásakor a beszédeket. Aztán elszomorodtam a hallottaktól, a helyzettől. A zsákutcából hangzottak el a harcos, tüzes beszédek. Onnan, ahová az ember visszavonulhat vagy visszamenekülhet. Visszavonulhat, hogy erőt gyűjtsön a következő menethez, hogy megbeszélje a stratégiát, hogy miként győzi le a nyílt terepen felsorakozókat. Visszamenekülhet, hogy a zsákutca védelmében eldöntse: megadja magát vagy harcol a végsőkig. A zsákutcából nem mindig látszik az ellenség taktikázása, így a visszavonuló vagy visszamenekülő is tudja, hogy az akár be is szoríthatja oda. Aztán elképzelem, milyen lenne ma is Kolozsváron látni ezt a szobrot az ünnepséggel, ezekkel a beszédekkel… esetleg más üzenetekkel. Olyan ünnepséggel, amelyen nem arról beszélnek, hogy az állagmegóvás és a múzeumban való konzerválás vár ránk, akár arra a fára, amelyet az idő kikezdett. Az ünnepi szónoklatokat hallgatva úgy éreztem, az idő kikezdett rajtunk. Visszavonulva, zsákutcában szónokolunk, ott, ahová csak az jön, akit érdekel még a múlt, a nemzeti jövő. Közben a főutcán vonuló tömeg csak be-benéz, hogy még ott vagyunk? Még mindig ünneplünk? Aztán figyelmen kívül hagynak, mert tudják, hogy a történelemben nem kell száz év ahhoz, hogy szobrokat döntsenek és újakat állítsanak. A zsákutcáknak sajátos hangulatuk van: rövidek, csendesek. A zsákutcában lakó tudja, hogy neki kell füvet kaszálnia vagy havat lapátolnia. A közterületek között sajátos státussal rendelkezik. A zsákutca lakói egymásra utalva élnek. Sajátos törvényekkel, szabályokkal. A zsákutcában kevesen élnek. Hamar kiürülnek. Egy pillanat. Kihalt, elnémult az utca…