Beethoven-hangverseny a „halhatatlan kedves” kastélyában
Madaras Gergely nemzetközi hírű karmester vezényelte Martonvásáron a Nemzeti Filharmonikus Zenekar második Beethoven-hangversenyét. A művésszel a próba szünetében beszélgettem.
– Martonvásár Beethoven életének egyik meghatározó színhelye. A zenekar e fellépéseket rutinfeladatnak vagy ünnepnek tartja?
– Azt hiszem, hogy ünnep, hiszen több évtizedes múltra tekint vissza a Brunszvik-kastélyi hangversenysorozat. Éppen tanúja voltam a színpadmesterek panaszának, hogy négy évtizede nem tudják megoldani a kastély előtti szín védelmét eső ellen.E dialógusban a négy évtizeden van a hangsúly! Valóban ikonikus hely, olyan nekünk, mint amikor a Bécsi Filharmonikusok a Salzburgi Ünnepi Játékokon szerepelnek minden évben. Régóta tervezem a közös martonvásári munkát, de egyeztetési gondok miatt csak idén valósult meg. Valóban több, mint egy átlaghangverseny, mivel ide nem beül, hanem elzarándokol a közönség. A próbák a megszokott rendben folytak, de számomra is meglepetés lesz a helyszín, a beállópróba után még várhatók finomítások a hangzásban.
– A Nemzeti Filharmonikusok Beethoven-interpretációit olyan kiváló karmesterek alapozták meg, mint Fricsay Ferenc és Ferencsik János. Mennyire élnek még ezek a hagyományok?
– Ezt azért nehéz felmérnem, mert először vezénylek Beethoven-művet az együttessel, de nagyon sok koncertjüket hallgattam, amikor Kovács János vagy Kocsis Zoltán vezetésével játszották a zeneköltő műveit. Ezek az alkotások azért örök érvényűek, mert mindig újra kell felfedezni, s a hozzáállás sem lehet azonos. Ráadásul ritka az a koncert, amikor egyszerre két szimfóniáját is műsorra tűzik, s itt döbbenhettünk rá, hogy mekkora különbség van az V. és a VII. szimfónia próbaigénye között. Jóllehet ezek a művek a zenészek kisujjában vannak, de például az V. szimfóniát kőkeményen ízekre kellett szedni: minden frázisát újra kellett értelmezni. A VII. szimfóniával nem voltak ilyen gondok, az első játszás tökéletesen szólt. Kérdésére válaszolva, a hagyományok nagyon fontosak életünkben, de megfontolandók Mahler szavai is: „A hagyomány hanyagság.” Valóban, nem lehet nyomós érv, hogy „így játsszuk el, mert így szoktuk meg”. Ilyenkor kinyitom a partitúrát, s ellenőrzöm a hagyomány létjogosultságát. A tradíciót csak úgy lehet továbbvinni, ha kételyeinkkel társítjuk.
– Ha felkérnék egy ünnepi Beethoven-koncert dirigálására, mely műveket adná elő legszívesebben?
– Legközelebb hozzám a III. és az V. szimfónia áll, valamelyiket közülük biztosan műsorra tűzném, versenyműként a G-dúr zongoraversenyt választanám, s az Op. 133 vonósnégyes, a Grossefuge zseniális zenekari változatát sem hagynám ki. De azért biztos hiányérzetem támadna a IV. vagy akár a II. és a VII. szimfónia elmaradásáért.
(Folytatjuk) Csermák Zoltán