…románsz, amit németül, franciául, angolul olvasgattak a főrangú hölgyek a 18. században. Magyar románsz nem létezett, de ezt nemigen búsulták a kor tudós férfiúi, főleg azok nem, akik a nőket amúgy is bájos, de gyermekded lényekként kezelték. Ebben a korban a nőknek még az „ember” nevezetet sem sikerült megszerezniük. Olyanok tehát ők, akiket irányítani kell, hol kedvesen, hol dörgedelmesen téringetni az élet útvesztőiben, amiknek ismerői persze a férfiak. Orczy Lőrinc korának híres költője és közéleti személyisége 1764-ben haragosan vádolja az asszonyokat: „Románsz kell a mostani asszonyi rendeknek, / Mely sokrét leírja módját szerelemnek.” Hogy jobban megértsük e pár szó akkor tájt haragos voltát, ideírom Orczy egyik híres költeményének címét is ellentétezésül: Mátra hegyei között mulatozó nimfáknak éneke. Persze, ilyen verseket ma már csak elszánt filológusok olvasnak, mert nemcsak elszántság kell hozzá, hanem mitológiai ismeretek is kellenek – tulajdonképpen ezek nélkül alig érthető a régi irodalom, vagy legalábbis idegen szavak szótárát vagy mitológiai magyarázó jegyzeteket kell mellékelni. A nimfák – ezek az erdő- és pataklakó szép fiatal, félig istennői, félig halandó, kedves mitológiai lények – nélkülözik a románszok „durvaságát”, s a szerelemben magasztos, kedves enyelgésre tanítanak. Európa-szerte közismert volt az angol Dorrel életvezetési tanácsadója, külön a nemes embernek és külön a nemes asszonynak, amit Faludi Ferenc magyarra is lefordított, és a kor divatjának megfelelően a következő hosszú címe van: Istenes jóságra és szerencsés boldog életre oktatott nemes ember, valamint Istenes jóságra és szerencsés boldog életre oktatott nemes asszony. A románsz témájánál maradva, tehát, magyarul is olvashatták az oktatottak, hogy miért is veszedelmes olvasmány: „Meg ne ízelítse a fiatal dáma a romancia-írásokat, mert oda lesz miattuk. Hatalmas arsenicum méreg lakik ezekben a könyvekben, már sok lelkeket ölt meg. A játékos, ékes beszéd, a gerjesztő, puha igék, a tengeri sok egybe veszett szerelem játéki, tábori erővel viaskodnak az isteni félelem és tisztaság ellen. Minél szebb a könyv, annál jobban ajánlja magát, s többet árt. Felkeveri a gondolatokat, gerjeszti az indulatokat, oly tüzet gyullaszt, melyet szívfájdalom nélkül nem lehet oltani és halálos bűn nélkül nem szabad fenntartani. Mikor a felserdült dáma gyenge elmével és még gyengébb szívvel magányos létében olvasgatja, nyughatatlan tenger bírja elméjét... oda vagyon a leányzó a hitvány könyv miatt. Mert noha csontépítmény az asszony-állat, de minden puha húsnál lágyabb szíve indulásira nézve… a hazug fabuláknak élten át igaz rabságát viseli. Hijában őrized azután, mert az autor, ki reá ingerlette, nyújt ezer mesterséget néki, hogy szándékához férhessen.” Trócsányi Zoltán Régi világ, furcsa világ című könyvében több adatot is közöl arra vonatkozóan, hogy még a 19. század elején is rengeteg a nyilatkozat a szépirodalom ellen. Igaz, hogy ezek többnyire névtelen szerzőségű cikkek – ez is jelzi, hogy már egyféle közakarattal mennek szembe. „A mindennapi tapasztalás szerint – írja a Magyar Kurír cikkírója 1806-ban – a bujaság tüze anélkül is lánggal ég, ha a vesztegető románszok olaja rá nem töltetik is. Mennyivel szentebb szándék és igyekezet azt oltani, mint gerjeszteni.” Kedves Olvasóm! Ha leveszed a polcról kedvenc regényedet, jusson eszedbe, hogy valakik valamikor szabadszelleműnek, sőt bátornak számítottak, ha ilyesmit tetszéssel olvastak. Na persze, ez a regény már nem az a románsz… gyermekcipellőjéből rég kinőtt. Csak néha azért megható rá emlékezni! Kozma Mária