enyhe havazás
borús égbolt
Volt egyszer egy…
…magyar író „Krőzus, aki után szaladt a pénz” – írja Mikszáth Kálmán a Magyar Regényírók Képes Kiadása-sorozatban (1908) is jelenlevő Magyar titkok szerzőjéről – Nagy Ignácról. „Kizökkenés nélkül írogatott egész haláláig. Nem jöttek közbe tarkabarka intermezzók, mint más íróknál. Társaságok, kalandok, asszonyok el nem vonták a munkától; rút volt, mint egy faun, minélfogva hamar megnősült (már 21 éves korában), zajtalan polgári életet élve, anyagi gondok se zavarták. Egy kis hivatala volt a királyi kamaránál, azonfelül a munkái is jól jövedelmeztek. Nem tartozott a nagy, csak a szerencsés írók közé (s nem tudni, mi ér többet). Majdnem húsz éven át volt népszerű a közönség előtt s közszeretetben állt társainál is, mert jó ember volt, irigység nélkül való istápolója a fiatalabb nemzedéknek. Jókai feltűnésekor, midőn az nem tudott kiadót találni a Hétköznapokra, maga kereste föl Hartlebent [korának neves könyvkiadója] s mindenféle furfanggal rábeszélte, hogy segítse révbe könyve kiadásával a még ismeretlen fiatal írót, kiről pedig tudta (mert elég magához való esze volt), hogy rövid idő múlva el fogja homályosítani.”
Nagy Ignác igen csúnya férfi lehetett, hiszen még az általa támogatott Jókai Mór sem fest hízelgő képet a külleméről. Jókai Mór emlékezete szerint „megdöbbentő arc volt, sötétveres foltokkal, egész fel a túl magas homlokig, melynek fényes kopaszságát simára kent, fekete paróka szakította félbe. Hozzá egy elképzelhetetlen nagyságú, veres orr, de amelyen nem ért rá az ember elálmélkodni, annyira megigézte az a széjjelkancsalító szempár, melyek közül az egyenesen ránk néző egészen kőmerevnek látszott. A hangja pedig hasonlított egy beteg gyermekéhez.” Szánom ezt a magyar író Krőzust, akit még a gyámolítottja sem méltatott szánalomra – már ami a külsejét illeti, és sajnos az igazsághoz hozzátartozik, hogy különösebb hálára sem az írói indulásért.
A 19. század közepén Nagy Ignác a legnépszerűbb magyar színműírók és publicisták egyike volt. A magyar bűnügyi regény történetében viszont kijár neki az „első” nevezet a Magyar titkok füzeteivel (1844–45). Ez a kalandos, izgalmas és olvasmányos történetáradat az éppen keletkezőben levő pesti alvilág, a vidéki betyárok és garázdálkodásaik, a hagyományos és az új bűnök, a még igen kezdetleges bűnüldözés országos körképe. Részben riportsorozat, részben erkölcsi javító szándék és figyelmeztetés a társadalmi veszélyekre, műfajilag lektűr. Az író hősével együtt elviszi az olvasót a korabeli Pest-Buda jellegzetes pontjaira, úri és kevéssé úri szórakozóhelyeire, leír játékbarlangot, zsiványok fészkét, koldustanyát, kocsmákat. Bemutatja a főváros tipikus figuráit: a lakbért emelő háztulajdonost, a nyárspolgárt, a goromba hídvámszedőt, a bérkocsist, a hajdút, az uzsorást, a naplopó gavallért. A zárszóban ezt írta: „A fővárosi élet balságait és fogyatkozásait törekvém kiemelni, ezáltal alkalmat akarván adni némely célszerű javításra és javulásra. Hogy pedig nagyobb terjedelmességre számított munkámat az egyhangúságtól megmentsem, s az olvasási érdeket növeljem, ezen egyes életképeket a regényesség vörös fonalával szőttem át.”
A Magyar titkok igazi értékét ennek az eltűnt világnak, változatos színhelyeinek ábrázolása, egyféle szociológiai mélysége adja, Mikszáth szavaival: „ez az első mű irodalmunkban, amely széles körképet fest Pestről”. A cselekmény romantikus bonyolításában érződik a híres francia író, Eugene Sue Párizs rejtelmei című regényének hatása. Most egy kis korabeli pletyka Sue-ról. Országh Antal a Délibáb szépirodalmi újság párizsi tudósítójaként 1855-ben imigyen adomázgat róla: „Sue kedvest tarta magának, de a szegény nő nagyon egyszerű volt s e hibáján segítendő Sue, kedvesét ama nyilvános intézetek egyikébe küldé kiképzés végett, hol a nőméltóságot eltemetik (Villásreggeli Dumas-nál).”
A regényt 12 gyönyörű, míves, de névtelen szerzőségű kőnyomat illusztrálja, a művészettörténészek feltételezése szerint a híres osztrák Johann Baptist Clarot festő és litográfus munkái, aki az 1840-es évektől Pesten élt és dolgozott. Művei ma a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Arcképcsarnokában is megtalálhatók, árverések alkalmával pedig ínyenc gyűjtők licitálnak értük.
Kozma Mária
