…fehérnemű-mozgató, amit „használat közben ki kell venni” – amint a korabeli reklámok figyelmeztetnek. Félreértés ne essék, nem valami pajzán történet következik. A technika egyik csodáját hívták így, de aztán nem ez a neve vált közkeletűvé, mert ez a „mozgató” csak része volt a mosás megkönnyítését jelentő mosógépnek. Kellékek egy 19–20. századi mosáshoz, akár volt, akár nem az ember lányának saját „fehérnemű-mozgatója”: víz, szén, szóda, hamulúg, szappan, nagy mosóteknő, kis mosóteknő, mosópad, üst a vízmelegítéshez, mosófazekak a lepedők, abroszok kifőzéséhez, különböző nagyságú dézsák, vízmerítő edény, kosarak, borda, sulyok, kékítőpor, keményítő. A szennyes ruhát szétválogatták a textil minősége – gyapot, lenvászon, kender –, illetve színe szerint, majd miután beszappanozták a piszkosabb részeket, lehetőleg esővízben áztatták egy-két napot, vagy a szapulókban még több ideig is. A szapulókádba rakott vászonra rétegenként fahamut szórtak, majd leforrázták vízzel. A Székelyföldön, falun „szapulót raktak” még negyven-ötven évvel ezelőtt is. Az áztatás után következett a tulajdonképpeni mosás: az áztató léből kiszedett ruhaneműt jól kicsavarták, majd beszappanozták, kézzel dörzsölték, vagy sulyokkal (szép faragott változatait ma díszként akasztjuk a falra) sulykolták, sokszor lábbal taposták a mosóvízben. A nehezen oldódó szennyeződéseket, amelyek ennyi művelet után is még mindig makacsul éktelenkedtek, marhaszőrből vagy szalmából készült köteggel, a „csutakkal” csutakolták, dörzsölték. Ezután még egyszer átmostak mindent meleg vízben. Az ágyneműt ekkor kifőzték: hideg vízbe tették a ruhát, szappanreszeléket vagy lúgot téve rá, a mosófazekat a tűzhelyre emelték és kb. félórától egy óra ideig lobogtatták. Ezután külön e célra tartott favillával kiszedték a ruhát, hideg vízbe merítették és átöblítették, vagyis „kitisztálták” legalább kétszer vagy háromszor, mindaddig, amíg a víz tiszta, lúgmentes lett. A kitisztált fehérneműt ezután újabb vízben kékítették és keményítették. A vászon- és pamutanyagokat legjobb volt napon szárítani. Nem siettek a szárítással, hanem többször is vízzel permetezték, ily módon fehérítve tovább ezeket. Az ágyneműt mángorolták és vasalták, nyilván szenes vasalóval. És mindez kéthetente, havonta! A napon szárítás (úgy tartották, hogy a fagy is fehérít, különösen a lenvásznat) és kékítés mellett voltak mindenféle más fehérítő módszerek is: petróleumos vízben főzték ki, vagy pl. az apróbb darabokat – párnahuzat, szalvéta, vászon fehérnemű – tejsavóban áztatták. Úgy tartották, hogy a savó különösen a kendervásznat fehéríti. A kisebb gyapjúholmi mosásához Csíkban és Gyergyóban még gyermekkoromban is reszelt vadgesztenyét, reszelt pityókát is használtak. A megreszelt gesztenyére vagy pityókára hideg vizet töltöttek, majd egy nap múlva leszűrték róla a vizet és ebben áztatták a gyapjúruhát. Sokszor hallottam azt is, sőt olvastam is róla, hogy a gyapjú öntisztító, csak elég sokáig kell tartani a napon. Mindezek után elképzelhető, micsoda áldásos újítás volt bármiféle gépi segítség, hiszen még a sulyok is jobb volt, mint a kézi dörzsölés, amely a lúgos vízben hólyagosra, majd sebesre marta a kezet, és nem volt könnyű a forró vízből kiemelt ruhát kifacsarni, kicsavarni. A mosógépek a 19. század utolsó évtizedében jelentek meg. Már a kézzel forgatható mosógép és ruhafacsaró is nagy könnyebbítést jelentett volna, de nem nagyon terjedt el. A 20. század elején világ csodájának nevezték a „fehérnemű-mozgatót”, és a gyártók azt állították, hogy „a kézzel való mosás semmi esetben nem szükséges”, különösen akkor, ha „a nagymosáshoz Hutter szíkszappant” használunk. Mert Hutter-féle szíkszappannal a mosógép is továbbél!

Kozma Mária