Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Kartoték. Emlékszünk még rá? Valamiféle fémcsőre felhúzott kemény kis kartonokat pörgettünk, amikor a könyvtárakban szerzőket vagy címeket keresgéltünk. A raktáros a kartotékokba bámult bele, hogy majd előkotorjon két csavart és egy vízcsapot, a családorvosnál pedig az utcák szerint rendszerezett fiókokból még manapság is kartotékon húzzák elő a kórtörténetet, amely úgy hozzátartozik az emberhez, mint éveinek száma. Magánlakásban soha nem láttam annyi kartotékot, mint Vofkori László (1944–2008) székelyudvarhelyi tömbházlakásának egyik szobájában. Mindig gyűjtött és mindig rendszerezett. A tudományról mintegy négyszáz szerzőtől több mint kétezer idézetet gyűjtött össze. Szakadatlan gyűjtőmunkájának gyümölcsei azonban leginkább az 1989-es romániai rendszerváltás után értek be. Egymás után jelentetett meg útikönyveket, térképeket, a legkülönbözőbb témájú statisztikákat, annál is inkább, mert ha jól emlékszem, gazdasági földrajzot tanított a csíki Sapientián. Néha összefutottunk a folyosón, amikor én éppen a média rejtelmeibe vezettem be az egyetemistákat, és megkérdeztem: új könyv? – Éppen most jelenik meg – nevetett rám azzal a kisfiús mosolyával, amelyet mindig megőrzök. A három Vofkori-testvér egyébként is mindig a könyvek körül forgott. Vofkori György (1938–2016) Csíkszeredáról összeállított képes albumát is a Sapientián mutattam be, Vofkori Józseffel (1936–1998), az egyetemi tanárság ranglétrájának már nem tudom melyik fokán álló orvossal pedig kétszer is találkoztam Marosvásárhelyen, ő nem csupán jegyzeteket írt a diákjainak, hanem alaposan elmélyült a kultúrtörténet orvosi vonatkozásaiba, kezdve a Bolyaiak betegségtörténetétől egészen Ady kézvonásai elemzéséig, és ki tudja, még hány kézirat maradhatott a fiókjában. Ha akkor létezik Facebook, alighanem amolyan erdélyi Nyáry Krisztián válhatott volna belőle, olvasmányosan hozva felszínre az ismeretlent. Talán Székelyudvarhelyen hozzálát majd valaki, hogy megírja a Brassóból származó Vofkori család történetét, címként egyetlen szóval: A Vofkoriak. Gyakran elgondolom, ha László ma élne, immár nem kellenne kartotékoljon: megrendelne két terrabájtnyi férőhelyet az Icloudon és rengeteg adatbázisából csak úgy dőlnének ki a könyvek, megörökítve mondjuk a homoródkarácsonyfalvi kőházak egykori lakosainak a nevét egészen a székelyvarsági zsindelyek számáig. Persze, infografikákkal, ahogyan manapság illik. (Albatrosz Könyvkiadó, Bucureşti 1988. Szerkesztő: Osváth Annamária. Műszaki szerkesztő: Gabriela Iliopolos, Ára: 16 lej.)