A fordító, ha e furcsa szabadversek lényegi összefüggéseit akarná egyetlen mondatban megragadni, az a következő lenne: a lírikus felelőssége (humanizmusa) abban nyilvánul meg (egyetlen dolog, amit tehet!), hogy kilátástalan világunk leképezéséhez a dezillúzió ellensúlyozására világosabb tónust is alkalmaz, bevet. Olvassuk ezzel a „felütéssel” Vladimir Udrescu kortárs költő verseit! [caption id="attachment_77177" align="alignright" width="299"] Fülöp József: Portré[/caption] Vladimir Udrescu nyári eső kisírt szemmel figyeled amint az apró revelációk nyári esője a tanítványok árnyékára hull éppen akkor zajlik mindez amikor az ábrándképek asztaga tövébe a perzsa odahelyezi a győzelem áttetsző szobrát mikorra heged be ez a gyógyír nélküli örök seb a szűz tekintet még az Elochim szívében köröző méh röptének imádatában él de ki az aki képes elűzni az emlékezet kútkáváján gubbasztó üldözők hadát a lírán a tuareg aidosz is a szikomorfák végtelen susogására hangol sosem esteledő orcával Ő is megjelent ezüst tubarózsa szirmok fakadtak léptei nyomán és valamennyi idő eltelte után az addig jól olvasható írás is kuszaság lett szamártövis-szava életnedvét is a kétkedés szúja hersegteti az élet vizével és a halál vizével degeszig töltött hólyagok pukkanásainak sorozata tölti be azóta is a száműzetésben megfogyatkozott számú tanítványok délutánját Vajon micsoda teremtmény lehet a fűhöz hasonlatos már a Hegemon eltévedt karavánjainak érkezésére is mindhiába várakozunk hogy a szavak aszályára némi enyhítő esőt hozzanak   partmenti hajóraj van úgy hogy a város utolsó bástyái magasából a dicsőség úgy pereg alá – hamu a szavakra – mintha a könyvekben támadó sáska-inváziót egyetlen tükörmondatba zsúfoltan próbálnád meg semlegesíteni középkor-ívű kondorkeselyű-csőr is szórja szanaszéjjel az eljövendő törvények magvait úgy érzed csontozatod kétéltű légpárnás jármű váza lett amelyet forrongó szökőár emel a ptolemaioszi felhő-nemzetség égisze alatt kén-anyagcsere alapú véglények lopakodnak közénk eljött az ideje annak, hogy a büszke paradigmák garatját beszórjuk a még meg se született ország cseresznyevirág- szirmaival elködösültek a dolgok becsukott szemmel érzékeled handzsárral metszett kőnyomat a szíved a prédára leső állatoktól hemzsegő tölcsértorkolatban a tokhár-nyelv betűin lebegő karavellek is a ciklonok nyilasaira várnak minden ami körülzár miként a pusztai vadméz oly nehéz teher az illúziók kórtermében az őrök a tomográf-röntgengép alá taszítják a fájdalom aromáit jaj mentsetek ki innen hangzik a kiáltás az éjszakában partmenti vizeken a nemlét hajóraja cirkál   intenzív gyógykezelés és milyen látnivalód maradt még a levél-népek és a fény-népek a dolgok természetéből visszavonulnak miként a gyors halál eszméjének villogásából a hegyes tőr még kijelenti valaki talán mégis megtudhatjuk az okokat a sziporkázó csontokban a rőt stroncium-atomok szétrobbannak elektronhéjuk egy század pillantására mér halálos áramütést az idegeket fehér láva-folyadék tölti fel amely olyan akár a varázshegy egyik részletének képzete még arra készült – modogatta – hogy az éjszaka lényegében tapogatózva megismeri a parancsolatokat és miután e célból feltalálta a szemet eltöltötte a borzadály és mialatt a túlvilági álom útjait róva haladt és kitekintett a fehér havazásba vágott padlásablakon kiszimatolva a beállt csendben a régi görögök egyik aranymondatát és mi is valamennyien úgyszintén kővé fagyott arccal – a mágneses föld porában mint kígyó tekergőzik egy gnosztikus szivárvány a cselszövény része ez is hagyd magad mögött Assisi madarait dobáld le magadról a ferences-csuhát ragadd meg a botodat és menekülj a város lángokban áll most már az is elég hogyha az ég tüköréről visszaverődő csattogásra figyelsz ahova menekítnek szárnyaid   néma harang egy főpap a kétségek vörösmészkő-ködén át a bazalt griffmadarakkal szegélyezett szentélybe utat enged a sokaságnak és mégis és mindent elveszítesz a városszélen csak a kiszáradt vegetáció kő géta-kutya ugatása a birodalom kapujában csupáncsak sírfelirat vagy magad is szó melyet a flamingók énekéből lehet kihallani szentséges őrségek trombitái hirdetik az újdonatúj utazást a dolgok között és a legmerészebb elméletek szívébe amint a bíbor palástba öltözött halált meglepi a Szent Benedek-napi hóvihar valaki mászik a falakon a szíved csupáncsak remete-hab egy gyurgyalag röpköd a lelki hullócsillag-invázió szaggatta táj fölött holtbiztos hogy nem fogjuk mindezt az Ő kegyelme csődjéből épült erődként megnevezni mára mind kiüresedtek az odafönti padlózatok a hasbeszélő hírvivők figurái a freskókon a sírfelirat-fürdőbeli korinthoszi akantuszlevelek ábrázolataival egybemosódtak lehet eljutott hozzád is a híre annak hogy valaki a gyémánt-csillagba temette arcát onnan hallhatni amint végtelenül szól valami néma harang Bartha György fordításai