tiszta égbolt
Visszatanuljuk?
Nekem még vált fémízűvé a nyál a számban tizenöt évesen a borsi–ártándi határátkelőnél, amikor a milicista (nem vámtiszt, hanem a szó nyomorult és elhibázott káeurópai toposz-értelmében, amit csak mi érthetünk, szóval: milicista) leparancsolta az előttem ülő Palit, és hátravezette az autóbusz mögé, el a motorinaszagú tejködbe. Hogy akkor már több eszem is lehetett volna? Biztosan. De a kimért mozdulatai, ahogy hetven centinként mind közelebb ért a székek közötti ösvényen, az útlevelek és az arcok között csúszkáló jeges biccentései, majd a Palinak sziszegett „Gyere velem!” – megdermesztettek. A többieket is: mint a tyúkok, amikor róka nyitja az ólat. Nem csodálkoztam volna, ha valamelyikünk – tantárgyversenyen nyert európai jutalomkirándulásra ment vagy ötven kilenc–tizenegyedikes Hargita megyei diák – halkan elkezdett volna kotkodácsolni. Emlékszem, amikor az évszázados öt perc után Pali vörös arccal, mellébe vájt állal, útlevelével a kezében végül visszatámolygott a helyére, örültem. Szégyenletesen örültem, hogy vége van, hogy mehetünk tovább, hogy csak megpofozták, s hogy csak őt. Persze, dehogy kapott pofont: olcsó, egyszer használatos borotvakapát nyomtak a kezébe, hogy húzza le a tizenhét szálból komponált kecskeszakállát. Azzal állítólag nem hasonlított eléggé útlevélbéli fénykép-magához. Kölykök voltunk, hamar túllettünk az egészen. A domborodó toplicai lány folytatta a beszélgetést barátnőjével, a plasztelinarcú Varró azzal hősködött, hogy el fog lopni egy üveg bort a kísérőtanárok számára lezárt hűtőből. És ahogy később elhagytuk Magyarországot, már millió egyéb került, amin csodálkozni lehetett.
Később, más útjaim során aztán megértettem, miért szívatnak a határon, miért pakoltatják ki egy hosszú padra a bőröndjeinket, miért várakoztatnak órákig anélkül, hogy mondanának valamit az okáról. Félni tanították őket, ők meg félni tanítottak másokat. A görcs az évek teltével bennük is jócskán lazult, a csencselőktől például már nem fegyveres katonaként, sokkal inkább sunyi hivatalnokként szedték a sápot, végül már nem is szedték, az egyszerű parasztok nem voltak érdekesek a sommás csúszópénzek sakktábláján. Minden átalakult egy havi fixért és közepes karrierért végzett unott szalutálássá-pecsételéssé, s volt, hogy már az útlevélre sem néztek rá. Az én utazásaim is átalakultak, most már nem is emlékszem, mikor várakoztam utoljára buszon vagy autóban egy határátkelőnél. Kitanultam és megértettem Európa jó néhány repterét a mikrós szendvicsektől, fellögybölt kávéktól a terminálokat összekötő belső vonatjáratokig, és nem rezdülök össze, ha egy alkalmazott az útlevelemet kéri.
Azt mondják, 2016 vízválasztó lehet az Európai Unió számára. Elválik, széthullik-e az euróválság és az idénre várt újabb millió bevándorló miatt a valutaunió és a szövetségi rendszer. Ha nem sikerül ezekben a kérdésekben nagyon hamar egyezségre jutniuk a tagállamoknak, ha folytatódik az egyre nagyobb tömegeket ingerlő formális köldöknézegetés, akkor idén reális esély van rá, hogy nemcsak üzemzavaros lesz a Schengen, hanem emlék. Vele együtt a közös piac és a közös pénznem. Az EU-n belül mára olyan feszültségek keletkeztek, amelyek egyértelműen megkérdőjelezik az Unió princípiumát, a tagállamok vezetői inkább váltak egymás ellenségeivé, mint szövetségeseivé.
Nagyon hamar könnyen arra ébredhetünk, hogy a határok átjárhatósága ismét semmissé válik, a kontinensnyi távokat szakaszokra kell osztani, s hogy egy másik országba juthassunk, újra élesítenünk kell azokat a reflexeket, amelyekről azt hittük, hogy elfeledtük őket. Nekünk, Romániában élőknek ez nehezen elviselhető csapás lenne. Elveszítenénk valamit, amiről negyedszázada igyekszünk elhinni, hogy a miénk. A szabadságot, amelyről pedig már így is napról napra kényszerülünk beismerni, mennyire illékony.
Burus János Botond
