közepes eső
borús égbolt
Vissza a váróterembe
Bemegyünk, ügyesen köszönsz, majd a doktor néni megnézi a torkod, ne félj, nem kapsz szurit – így él emlékeimben a hajdani háziorvosi vizsgálatok emléke, s feltételezem, ma is így viszik el az édesanyák gyermekeiket megfázás esetén orvoshoz. Gyermekkorban gyakrabban, aztán az idő előrehaladtával egyre kisebb jelentőséget tulajdonítunk a megfázásnak, náthának. Gyógyszerrel egy hét, gyógyszer nélkül hét nap – szokták meghatározni nálunk a gyógyulási időt, s készségesen elfogadjuk a „társadalmi nyomást”, megtanuljuk, átvesszük a jellemző székely mentalitást, hogy nem kell minden aprósággal az orvoshoz szaladni. A háziorvosi látogatásaink jó esetben, ha nincs komolyabb betegségünk, leredukálódnak az igazoláskérésre egyetemi beiratkozáshoz, jogosítványszerzéshez, házasságkötéshez.
Ennek megfelelően háziorvosunkat is meglehetősen hanyagul kezeljük. Hiába költözünk el több száz kilométerre, az egyetemi és az első munkával töltött évek alatt megmaradunk a gyermekkori háziorvosunknál – hiszen ő még a szüleinket is ismeri, ha pedig hirtelen kell segítség, ott az egyetemi orvos, a sürgősség vagy a magánorvosi rendelők. Talán érdemes lenne egyszer felmérni, hogy hány romániai személy nem él abban a városban, faluban, sőt országban, ahol a családorvosa rendel – bár ez szinte lehetetlen, hiszen nem mindenki jelenti be ideiglenes tartózkodási helyét. Viszont a földrajzi távolság azt is feltételezi, hogy az ilyen személyek nem élnek azokkal a lehetőséggel, amelyekre jogosultak. Fizetnek a gyógyszertárakban, magánrendelőkben, miközben sokat spórolnak az államnak.
Persze előbb-utóbb minden fiatalnál véget ér az átmeneti időszak, s egyszer csak azon kapja magát, hogy ismét egy háziorvosi rendelő várótermében ül arra várva, hogy megvizsgálják a torkát – mert lehet, hogy ugyanolyan hosszú a gyógyulás időtartama, de megnyugtatja a szakember véleménye és örül, hogy a felírt gyógyszer csupán 10 százalékát kell kifizetnie.
Háromszéki Eszter
