Sajnos már sem befogadni, sem követni nem lehet a körülöttünk zajló események sokaságát. Aki nem követi a híradókat és nem olvas semmilyen felületen sajtóhíreket, az bizonyára nem értesült a fokozatosan kialakuló energiaválságról, a hazai kórházak túlterheltségéről, a kormányalakítás körüli, már-már komédiába illő fejleményeiről, vagy az oltásellenesek és oltáspártiak közötti virtuális háborúról. De az emberek többsége, ha csak felületesen is, követi a nagyvilág eseményeit, és véleménye van a kialakult helyzetekről, természetesen a saját szemszögéből, a saját élethelyzeteinek tükrében, s nem utolsósorban lelkiállapota is befolyásoló tényezője annak, hogyan reagál egy-egy újabb hírre. Bevallom, gyűjtöm én is a tippeket, tanácsokat, hogyan lehet ebben az újonnan polarizálódott társadalom olykor hisztérikus közhangulatában normálisnak maradni? Ahol a vélemények szikrázó összecsapása mentén barátságok szűnnek meg, fogy az ismerősök száma a közösségi oldalakon, s az utcán az egymásra szegeződő tekintetekben vagy harag, vagy fásultság van. A zűrzavar enyhítéséért, vagy saját magunk megnyugtatására véleményt formálunk a körülöttünk zajló eseményekről, de a bennünk lévő feszültség nem engedi, hogy azt kulturáltan mások tudomására hozzuk és meghallgassuk az ő érveit is. Erre nincs idő, nincs vitakultúra, nincs hajlandóság. Csak a vélemény van, a sajátunk, a mindenek feletti, az örök igazság jelképe. A sok információtól megszédülve próbálok csendesebb vizekre evezni a világháló háborgó óceánján, de nem sikerül. Az irodalom háza táján is áll a bál: a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetőjének sértő kijelentései kapcsán ezrek fogalmazzák meg véleményüket irodalomról, ízlésről, politikáról. Mert nem helyénvaló mások munkáját, alkotásait a nyilvánosság előtt sértő módon jellemezni, még akkor sem, ha úgy gondoljuk, hogy a vélemény szabadsága feljogosít erre. Újabb hírek érkeznek: egy esetleges, egyáltalán nem elképzelhetetlen áramszünet esetére Románia egyáltalán nincs felkészülve. Ez nem meglepő, de mégis szorongást keltő információ, hiszen folyamatosan az az érzésünk, hogy minden, ami eddig jellemezte szokásos mindennapjainkat, nem létezik többé. Sem biztonság, sem bizalom nem jellemzi a huszonegyedik századi ember mindennapjait, aminek következményeit naponta tapasztalhatjuk. Szorongás, agresszió, rossz kedv, kilátástalanság hullámzik végig sorainkon, amelyet egymás sértegetésével igyekszünk levezetni, sokszor nem szándékosan, mégis fájóan. Hiszen a nagyvilág történései eddig csak közvetetten érintették a kisközösségek életét: most ezek a szövetségek is megsínylik a világot behálózó történéseket. Nem kellene… hiszen bárhogy is alakulnak az egyre kuszább hétköznapok, egymás nélkül nem boldogulunk.

Boncina-Székely Szidónia