enyhe havazás
borús égbolt
Vásárhelyi lakmusz
Marosvásárhely az erdélyi magyarság lakmuszpapírja. Ugye még emlékszünk a kémialaboratóriumban eltöltött „töltögetős” órákra, mikor tanárunk attól rettegett, nehogy felszívjuk üvegcsövön a kénsavat, vagy nehogy szétfuttassuk a parketten a higanyt, s amikor egy lila folyadékkal meg tudtuk állapítani egy-egy oldat kémhatását: a lakmusz (a lexikonok szerint eredeti nevén lacca musci) a savas oldatban vörös színű lett, lúgosban pedig kékké vált, az átmeneti tartományban, a semleges kémhatás környékén megmaradt lilának. Nagy kegy volt, mikor a folyadék helyett lakmuszpapírt kaptunk, ugyanis a papírcsík mellé színminta is járt és pontosan leolvashattuk a vizsgált oldat pH-értékét. A rendszerváltás óta eltelt közel három évtized marosvásárhelyi eseményeit követve – s összevetve a második világháború óta eltelt időszak történéseivel – megkockáztatom kijelenteni, hogy ez a város mutatja, mi várható erdélyi magyar sorsunk alakulásában.
Nosztalgiával tekintenek sokan a Marosvásárhely központtal létrehozott magyar autonóm tartományra, amely szovjet mintára kívánta rendezni a nemzetiségi kérdést, amolyan kirakatintézményként mutatva a külvilágnak, hogy lám-lám, itt milyen jó dolga van a magyaroknak. Az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartománynak 1960-ban lecsípték a déli részét, hozzácsatolták Marosludas környékét, és az új közigazgatási egység 1968-ig, a megyésítésig létezett Maros Magyar Autonóm Tartomány néven. Már akkoriban azt mondták: igaz, hogy magyar az autó, de román a sofőr. Ne feledjük, az ötvenes években még javában dúlt az osztályharc, zajlott „a nép ellenségeivel”, az arisztokráciával és a polgársággal való leszámolás, a magántulajdon köztulajdonná való alakítása, s mivel nemcsak a párt vezető tisztségeit, hanem az erőszakszervezetek – állambiztonság, rendőrség, ügyészség – és a népbíróságok élén is tartományi szinten többnyire magyar emberek álltak, a mocskos munkát is ők végezték. Mikor mindez megtörtént, magyarokkal fejeztették le a magyar értelmiségi réteget, az ún. autonómiát is felszámolták. A jelentős magyar intézmények – mint az orvosi egyetem és a színiakadémia – Marosvásárhelyre való költöztetése sem szolgált más célt, mint a kolozsvári magyar elit gyengítését, s azt a látszatot keltve, hogy új magyar kulturális centrum jöhet létre. Ugyanezt a célt szolgálták az 1968 és 1971 közötti enyhülési időszakban Bukarestben létrehozott magyar intézmények – de ezekkel a hatalom alaposan melléfogott, ugyanis az új intézmények – a televízió magyar nyelvű adása, A Hét folyóirat, a Kriterion Könyvkiadó, ideig-óráig a Iorga Intézet magyar tagozata a kor jelentős szellemi műhelyeivé nőtték ki magukat, hatásukat máig éreztetve. Nem így a Marosvásárhelyre költöztetett magyar intézmények: lassan-lassan kétnyelvűvé váltak, s most már ott tartanak, hogy a magyar nyelv például az orvosin háttérbe szorult. S ha megvalósul a Petru Maior Egyetemmel a tervezett kényszerházasság, az orvosi magyar jellege még jobban háttérbe szorul.
Tehát összefüggés van az orvosi egyetem, a katolikus gimnázium körüli történések között, a hatalom azt próbálgatja, hogy miként lehet demokratikusan, jogállami eszközökkel leépíteni a magyar intézményeket, meggátolni az intézményfenntartó vagyonok magyar kézbe való visszajuttatását. Ha továbbra is képtelenek leszünk fellépni ez ellen, következnek majd a más, ma még magyar többségű városok magyar intézményei, tulajdonai. Mert Marosvásárhely az erdélyi magyarság lakmusza, s amit jelenleg mutat, az egyáltalán nem kedvező számunkra.
Sarány István
-min.jpg)
